anyaság

Milliószoros napok

Ha mással történne, vagy mondjuk velem csak mondjuk egy kis idő távlatából és úgy mesélném, esetleg egy sorozatban látnám, valamennyit egész biztos nevetnék azon, amilyenek a napok mostanában, így azonban csak szorítom össze a fogam és ismételgetem, hogy nyugodt vagyok. Ami persze nem igaz. Vagy azt, hogy EGYÉBKÉNT minden rendben. Ami viszont igaz, csak az az egyébként minek van ott?

Tádé 24 óra alatt belázasodott, betaknyosodott és gyógyult meg tökéletesre. Ami azt jelenti a jelenlegi helyzetben, hogy a héten itthon van velünk. Szó nélkül elfogadta, és minden tanácsot megfogadott, hogy jobban legyen. Viszont nem alszik. Negyed 6-kor szalad ki, néha sikerül még visszatuszkolni a helyére, és akkor csak mi, felnőttek kelünk fel hajnalban; és a deles alvás is drasztikusan lecsökkent. Amivel a legnagyobb bajom nem is az, hogy ébren van, hanem az, hogy Idát is felkelti, aki így egész nap nyűgösen nyeszereg, nyihereg, bújik. Néha olyan fáradt, hogy enni sem tud rendesen, az éhségtől viszont ideges, szóval az egész hatványozódik. Emlékeztető: a gyerekeim egészségesek, okosak, minden rendben van velük. 

De például mennyivel könnyebb lenne, ha mondjuk el tudná, akarná mondani, miből és mennyit szeretne enni. Így nem lenne tele a konyha, a hűtő tálkákkal, hogy ezt majd még következő étkezéskőr megeszi, turmixnak jó lesz, majd lefagyasztom. A múltkor épp egy ilyen tálkát akartam megmenteni, miközben három embernek akartam válaszolni és a saját vacsorámat is elkészíteni és ezzel a fáradt dekoncentráltsággal úgy sikerült bevágnom a hűtő ajtaját, hogy az alsó rekesz kiesett és eltört és a ketchup szépen beterítette a padlót. Ez itt csak egy, ilyenből jut naponta több. De emlékezzünk: mindenki egészséges, szerencsések vagyunk, minden jó, itt az ideje hálásnak lenni. 

Ma elaludtak délben, megebédeltem a kihűlt ennivalóm, kicsit nyüsszögtem Tamásnak, hogy valamit kéne, nagyon kéne, mert egyszerre vagyok kimerült, de ahelyett hogy telemerülnék valamivel, csak a feszültség gyűlik bennem, mint egy rosszul megtöltött edény, és jött a kis kávém, és még meg se ittam, már felkelt a nagy, aki ébresztette a kicsit. Amivel az egész délutánunk egy nyűgös nyöszörgős (mikor alszunk már?) napszak lett.

A mai egyedül töltött időm olyan 3-4 perc volt, mikor a gyerekorvosi rendelőben vártam, hogy kiadják az igazolást. Tudom, nektek is ilyenek a napok, van, akinek nehezebb is, de nagyon felőrlő ez így, ez, hogy napi 3-szor kibepakolok a mosogatógépből, miközben Ida húzza le rólam a ruhát, hogy vegyem már fel az ölembe, Tádé pedig kérdezi, mikor fejezem már be a dógozást, hogy játszhassunk, és ugyanez megy mosásnál, mert nálunk valahogy szupersok a szennyes minden, ez megy főzésnél is. Van egy szállóige a családban, hogy “kikapcsolódásképp levinni a szemetet”, ami ugye milyen kikapcsolódás? Hát ma az volt, sőt: a kukát is én húzthattam ki.

Nem tudok mindig futni, hogy egyedül tölthessek egy kevés időt a gondolataimmal, és hálás vagyok ezért a blogért, hogy írom, írhatom, hogy azért most Tamás is hullafáradt, és ő nézi a mesét a gyerekekkel (igen, mesét nézünk). Nem vagyok hálátlan, én imádom őket, a gyerekeim meg a férjem is, az otthonunk is, szeretem a napjaink, nincs de.

Emlékeztető: mindenki egészséges, okos, szép, boldog. Nem engem akarnak bántani, mikor nyakig összekakilják magukat vagy nem találják ízletesnek a húslevest vagy nem álmosak. Nem az idegeimmel akarnak packázni, mikor a hetedik kígyós játéknak állunk neki ebéd előtt, hanem gyerekek, ez a jó nekik. Azért, mert szétdíbolják egymás játékát, fellökik egymást, még nagyon szeretik egymást, jó testvérek. Azért, mert nem tudunk fél órát éberen beszélgetni, még számíthatunk egymásra, még működik a kommunikáció a házasságunkban.

Mondta a napokban Tamás, hogy “kétdimenziósan” látom most a világot, és meg is érti, de higgyem el, lesz még lehetőségem majd arra, amire most szívesen szakítanék időt, de nem tudok. És igaz, ez is egy fontos emlékeztető.

És higgyétek el, amúgy tök szívesen társasozok Tádéval és az altatást is szeretem (ha szépen megy), meg úgy egyáltalán, nem vágyom én máshova, csak most ezek olyan milliószoros napok itt, és sose lehet tudni, mikor esik le a kedvenc porcelánbögre vagy marad pár papírzsepi a zsebekben vagy tudomisén.