énidő, selfcare

Miről beszélek, amikor a futásról beszélek

A legutóbbi bejegyzés után mentem a terápiára, és elég eltévedve éreztem magam. Rengeteg anyaggal értem oda, és csak jött és jött, ömlött az a sok minden, düh, méreg, bizonytalanság, kérdés, érzelem, fájdalom, ami sok-sok új kérdéshez vezetett.

Azt a tanácsot kaptam, hogy álljak meg. Hogy nem kell rohanni. Mi van, ha megállok? Pihenjek meg, ne pörögjek így, mert ez fájdalmas. Jó, de hogy csináljam? Nem tudom, hogy kell.

Szóval ezen dolgozom most. Amikor túlpörgök, elkezdek relaxálni. Megállok, elgondolkozom azon, hogy miért és hova sietek. Miért kéne állandóan magam előtt tartani egy-két lépéssel.

Amilyen közhelyesnek tűnik ez az egész itt fent, annyira nehéz. Ez az elmúlt 5 év teljesen felpörgetett, sok dolog gyűlt össze, ami most egyszerűen túlcsordul, és ezt nehéz irányítani. Azt a tanácsot is kaptam, nem először: „Ne gondolkozzon.”

Ez persze nem megy. De az már megy néha, hogy útját állom annak a sok valaminek, ami ki akar törni. Hogy elhiszem néha, hogy ellazulok. Hogy el tudok lazulni.

Most pedig itt vagyok fürdetés előtt, kaptam egy kis időt magamra, csendre, és nézem hó végén, hogy bizony 2,5-3 hét kihagyás mellett is volt novemberben 51 km. A nagy része Idával, de tegnap és ma reggel elmehettem egyedül, mentem oda, ahol rég voltam, fák közé, völgybe, hegyre, fel-le, és most itt vagyok izomlázas csípővel és derékkal, túl a 101. futáson. Tehát tegnap volt a 100. És milyen klassz futás volt egyébként!

Örülök, hogy februárban elhatároztam. Nem gondolkoztam rajta, mi a hosszútávú célom ezzel, fogyni akartam, átmozgatni magam, akkor, gyorsan, mihamarabb. Mindig csak egy futással előre, sokáig cuccot se vettem hozzá. Na, most is csak egy kis alapfelszerelésem van, de külön helye van a szekrényben. Aztán a karanténban nagyon jól jött. Megismertem a városunk jó nagy részét, és rájöttem, hogy milyen jól esik felfele küzdeni. Hogy tök jól meg tudom csinálni. Jöttek a célok: heti 25 km, abból egyszer legyen heti 10 egyszerre. Kísérleteztem a napszakokkal, de a reggel vált be. Volt a nagy melegben, hogy 5-kor már mentem, sok szép naplemente volt, üres utcák. Megtanultam megszokni a szuszogásom is. Tudok lélegezni, nem fáj semmim, se a térdem, se a bokám. Javítottam a testtartásomon is. Azt tűztem ki célul, hogy 2021 februárjáig legyen 800 km, belekalkulálva a rossz időt, a gyerekek és saját betegeskedésem. És nem is tartom kizártnak, hogy meglesz.

Viszont most fontos helyre értem. Eddig azért is csináltam, hogy kipipálhassam magamban az újabb elért célokat. Mert ezt amúgy szeretem, ezt a pipálgatást. Emlékszem, olyan 10 futással ezelőtt vártam a 100-at.

Aztán elfelejtettem. Nem nézegettem a statisztikát, nem toltam meg még egy utcával, hogy kerek legyen a vége. Nem vagyok elkeseredve vasárnap este, hogy nem lett meg a 25, pedig meglehetett volna.

És így most azért sokkal jobb, az a helyzet.