A fejemben úgy élt, hogy hétfőn elkezdődik itthon a gyerekek egyik legjobb nyári hete. Viszonylag sokáig alszunk, na annyira azért nem, hogy már délelőtt keljünk és elmenjen az egész nap, de azért 6 után – ez már soká nálunk. Szép boldogságban reggeli, öltözés és aztán kezdődik az egész napos jókedv, sok-sok közös játék, békés alvások, délután meg elmegyünk ide-oda, játszóterekre, biciklizni, strandra és az udvaron is rengeteget leszünk.

Úgy gondoltam, már hétvégén eltervezem a napok nagy részét, de legalább a heti menüt, legyen mihez nyúlni, ha megcsúszunk vagy ha hirtelen nem jut eszembe semmi. De azt azért nem gondoltam, hogy már itt, a 0. fázisban megcsúszunk. 

Becsülettel leültem, és a halrudacskán meg sült húson (de mivel? hogy?) kívül semmi nem jutott eszembe. Rántotta, kakaó. Jobb híján bevásároltam abból, ami szokott itthon lenni, majd lesz valahogy… Pont ezt akartam elkerülni. Aztán jöttek a kötelező időpontok, nekem betervezett orvos, két hónapja halogatott jóga, elromlott szekrény elszállítása, de jött más is, kéne duguláselhárítót is hívni, az ablakcsere után is ki kéne úgy igazán takarítani, új szekrényt keresni a rossz helyett. Reggel nem éhesek, gyümölcsöt nem kérnek tízóraira és az ebéd sem ízlik. Nem arra a játszótérre akarnak menni. Nem akarnak az udvarra menni. Nem akarnak aludni. Ida azt akarja, ami Tádénál van, Tádé meg egyedül akar játszani. Miért nem mehet oviba? AZÉRT MERT MOST EGYÜTT JÓLÉREZZÜK MAGUNK ITTHON, NEM MONDOM EL TÖBBET! 

Szóval hétfő estére totál szétcsúszva és lelkiismeretfurdalással telve megfogadom, kedden jobb lesz. Összerakom a menüt. Elmegyünk arra a játszótérre IS. Ha nem eszed meg, nem baj, majd a következő étkezés annál jobban esik. Én sem eszem meg a maradékot, mert azért 5 kg csak feljött. Elmegyek futni. Közösen biciklizünk még egy játszótérre. Segíthetsz locsolni, hogyne segíthetnél. Mesélek, persze. Még egyet. Ne haragudj, hogy türelmetlen voltam. És megfogadom, szerdán minden még jobb lesz. És valóban jobb, még kevésbé vagyok türelmetlen, de azért így is sokkal több, mint kéne. A sóskát is megeszik, az udvaron is elvannak egy jó ideig. 

De azért… Utálom, hogy így ragálok erre az egészre. Tádé folyamatosan beszél és zsizseg. Mindig morzsa van körülötte, félig törökülésben eszik, és mielőtt mondana valamit, megkérdezi, hogy mondhatja-e és addig kérdezi, amíg nem mondhatja. Anyu, emlékszel? Anyu, nézd. Mindent csinál ÉS mond. Anyu, szerinted…? Nem tudom, Tádé. Anyu, tudod, mit jelent az, hogy szerinted? Telítődött az agyam, a fülem, nem látok előre két lépésnyit, ami nem baj, csak annyiban, hogy közben mindig lyukra futok. Tele van a nap váratlan eseményekkel és újratervezéssel, és az energiaszintem zuhan lefele, nem illene ennyire.

Mindkét gyerek nagyon más kihívások elé állít. Tádé számára továbbra is kevésnek érzem magam és türelmetlennek. Habár elképszet, micsoda kreativitással szövei össze a különböző játékokat, zavar, hogy az egész szobája játékokkal van tertíve és be se lehet lépni. Egyébként gyönyörűen eljátszik egyedül és használja a saját szobáját. Ez hatalmas plussz, úgyhogy jobb, ha elengedem a kupit. Elemi szinten hihetetlen fárasztó a sok zaj, ami közt vagyok, a rengeteg kérdés, döntéshelyzet, reagálnivaló, gyorsaság. Ugyanakkor ha most nem fordulok mindig (majdnem mindig) felé, akkor félek, nem hozzám fog egy idő után fordulni. Tehát ezt is magamban kell rendbe tenni, most szerzek új időket a csendre és a relaxációra, mert a nap mindig 24 óra, ha nekem fontos, hogy feltöltődve forduljak a gyerekekhez, akkor fel kell töltődnöm és ha ehhez le kell mondani valami másról, hát lemondok. Majd kitalálom. 

Ida az akarom-nemakarom dinamikus és dacos kettősségében adja fel a leckét, semmiből nem akar kimaradni, de nem tudja, mit akar. Tigris se tudta, amíg ki nem próbálta, igaz? Ide is a kapcsolódás és válaszkészség kell, bevonni, elmondani, vinni, mutatni. Mesélni, építeni, dicsérni, megint csak mutatni.

Aztán közben itt vannak a napi teendők, az az úgynevezett láthatatlan munka, ami nálunk jelenleg nagyon is látható, mert nem csinálom. Itt valahogy sokkal több a pók és a pókháló, mint az előző otthonunkban, nem is értem. Szervezni, dönteni, csinálni, egyeztetni,  újratervezni.

Pár napja olvastam, hogy egy ember napi 35 ezer döntést hoz meg, és ebben fárad ki. Azóta ezt mindenkinek elmondom, és egyébként magammal is sokkal megértőbb vagyok ( ezzel amúgy annyira nem vagyok kisegítve, ha ordítok és amiatt érzem magam szarul a bőrömben). Persze ebben minden apró, fel sem tűnő döntés is ott van, de úgy gondolom, egy kisgyerekes, háztartást vezető anyukának különösen sok döntéshelyzete van, amik amúgy nem jelentősek, mert ha nem eszik banánt, majd talán eszik almát, de amíg eljutunk odáig, hogy megegye az almát, sok más válaszúton kellett már átevickélni. Egy napig nem voltam itthon, Tádéval elmentünk húgomékhoz Egerbe, ott is aludtunk. Mindent előkészítettem Tamásnak, de mire találkoztunk, mondta, hogy ne menjek el máskor. Mostmár látja, mi mindent teszek én azért, hogy itt az legyen, ami van. Megjegyezte, sokkal jobban becsüli majd.

Egy nagy, jelentéktelen mátrix ez, tele apró szarságokkal, amik tényleg nem fontosak, de a nap végén mégis csak jó érzéssel fekszem le vagy rosszal, megfogadva, hogy holnap jobb leszek. Vannak nagyon jó napjaink, gazdag, kedves, meghitt élményekkel és vannak olyanok, amiknek nagyon várom a végét. Tudom, hogy mindenki így van ezzel, hogy néha odamordulnak a gyerekre, hogy másnak se eszi meg a petrezselymet a rizsből és hogy egy kisgyerek még nehezebben tudja irányítani az érzelmeit, mint egy felnőtt, és ezt a sort tényleg végtelen sorral lehetne folytatni. De azért csak sajnálom egy kicsit magam, és büszke vagyok nap végén, ha aznap nem ettem csokit. Mert ezek ilyen elemi dolgok. Ma már sokkal jobb mint tegnap, és ezerszer jobb mint tegnapelőtt. És még így se cserélném amúgy semmire, persze van, amit másképp csináltam volna, de még csak szerda délután van, lehet ez mindannyiunknak a nyár egyik legjobb hete.