Már az utolsó szülőin küzdenem kellett a könnyeimmel, amikor mondta az óvónéni, hogy ez az utolsó, és emlékezzünk rá vissza, a legelsőn mondta, hogy sokkal hamarabb itt lesz ez az alkalom, mint hinnénk. Akkor persze még távolinak tűnt, de most itt van. Nagycsoport, második félév. 

Minden nap látom, milyen nagyok lettek, nem csak az enyém, hanem mind. Csendben, nyugiban játszanak délután, elszöszmötölnek, építenek, rajzolnak, ragasztanak, elköszönnek. Elmondja, mi minden történt aznap, olyannyira belemelegedve a sztorizásba, hogy a váltócipőjét veszi vissza ahelyett, hogy a csizmát venné fel. Kisimult puha kis arca, leguggolok, puszilom, keresem a babőrt, azt a kis tokát még, ami a sál széle meg az állcsontja közt ott van, ha lehajtott fejjel mosolyog. Megfogom a kis lapátkezét, és megyünk ki. Közben mesél, mesél, mesél. 

A költözéssel előrébb jön ez az érzelmi búcsú, ami az első gyerek első intézményéhez kötődik. Ahova minden, de tényleg minden reggel futva érkezik Tádé, izgatottan méri fel, kinek van már ott a cipője, kabátja, kik vannak bent a csoportban, milyen játékok vannak elöl, milyen dekorációk kerültek fel. Mosolyogva búcsúzik tőlem, bemegy a csoportszobába, és az az első minden reggel, hogy megölelgeti az óvónénit, pár kedves szóval elbüszkélkedik valamivel, ami tegnap óta történt, majd folytatja ott, ahol előző nap abbahagyja. Büszkén mutatja, ha készített valamit és az kint van a faliújságon, és elvarázsolva vesz ki 13, néhol sárral töltött dióhéjat a kabátzsebéből, és csalódottan mondja, hogy sajnos a botok nem fértek bele, ezért csak ennyi a zsákmány. Még visszakiált, hogy sziasztok, holnap találkozunk. 

Sírva ültem be az autóba, kérdezi Tamás, mi a baj, bántott-e valaki, kell-e intézkednie. Miért sírok? Nem tudom. Jólvan, hazaviszlek. Én meg ülök és potyognak a könnyeim, mert nemcsak Tádé hagyja itt az ovit, hanem majd én is, és valószínűleg a gyerek sokkal rugalmasabb mint én. Neki nincs akkora súlya annak, hogy épp most nő fel, ő csak csinálja, de én meg itt vagyok, szemlélem, segítem, figyelem és sehogy sem tudom lelassítani. 

Nem tudom, mennyire lehet kinyújtani a gyerekkort, mennyire lehet becsapni az időt, hogy az még ne legyen veszélyes. Nálunk itthon úgy van, hogy rengeteg a mese, mindenféle, varázsostól a Lázár Ervinig, Rumunitől a Garfieldig, Pixartól a Kisvakondig, hangoskönyvtől a kitalált mesékig. Nézzük, hallgatjuk, mondjuk, rajzoljuk, építjük. És közben épít meg rajzol és meséli, mi minden van a fejében. 

Amíg elmondja nekem is, elmeséli, részesévé tesz legalább így, addig boldog vagyok, de hát ez már csak pár év, legjobb esetben. Nehéz, nekem legalábbis egész biztosan az. És nem mindig tudom eldugni ezeket a kitörő érzelmeket. Ne gondoljátok, hogy azt gondolom, hogy az én gyerekem egy megismételhetetlen csoda, mert amúgy nyilván az, hanem inkább ti, akik olvastok mondjuk már lassan 5 éve, hisz azóta írom a történeteink, emlékezhettek rá, mennyi félelmem volt mindig is. Tudom, hogy nektek is van, minden anyának van, de például mikor 3 évesen még nem beszélt, nem gondoltam, hogy 5.5 évesen ennyit fog majd dumálni. Vagy hogy egyszer majd elalszik úgy is, hogy egyedül van egy szobában. Vagy hogy majd kacsintgat rám. Miközben 10 plüssel alszik és eltesz egy szakadt lufit is, mert annak van arca, és azt nem nagyon dobjuk ki, aminek van arca (jó, ezt mondjuk sejtettem).

Bizonyos szempontból mégsem változott semmit egyéves kora óta, másfelől meg hihetetlen, hogy ilyen nagyfiam van. Értitek, ugye?