Úgy érzem, olyanok vagyunk ketten, mint mikor két anyag nem tud elegyedni, csak valami nagyon különleges körülmények közt. Ezeket a különleges körülményeket nem lehetetlen, de nem is könnyű megteremteni. Az kell hozzá például, hogy ő ne égjen maximumon én meg közel maximumon égjek. Hogy ne legyen ott más elem. Se házimunka, se ember, se semmi, ami eltereli a figyelmem. 

Nagyon nehezen tudok ezzel az érzéssel elszámolni magam felé, felé meg még nehezebben. Pocsékul érzem magam, így is mondhatjuk. Hiába vizsgálom meg a helyzetet, hiába tudom külön kezelni a fáradtságot, a frontot, a mindenfélét, a végeredmény ettől még nem valami könnyen emészthető.

Az természetes, hogy mindennél jobban szeretem, hogy az egyik legkülönlegesebb helyet foglalja el az életemben. Annyi gazdagságot kapok tőle, amire sokszor nem is tudok mit reagálni, váratlan, különleges, amivel néha előrukkol. Látom, hogy számomra miért különleges, miben más, mint bárki más. Rengeteget foglalkozom vele. 

Az, hogy ennyire kevésnek, félrehangoltnak érzem magam mellette, tudom, hogy csak az én fejemben létezik. Részint nincs összehasonlítási alapja, hisz csak egy anyja van, másfelől nyugtatnak a többiek, hogy higgyem el, imád, ne legyek már bolond, jó anyja vagyok.

Ő más mint én. Mindig előrébb, mélyebben, gyorsabban jár, és szerintem hetek kérdése, és nem lesz nagyobb az alvásigénye, mint nekem, a felnőttnek. Nem tud sétálni: vagy nem akar haladni és akkor kínszenvedés előrébb jutni, vagy szalad. Esetleg üget. És nem csak a sétára gondolok: ő ilyen, feláll evés közben, egyszerre két dolgot csinál, ha mást nem, csak mondja-mondja-mondja, mit csinál és miért csinálja. 

Ha magamhoz ölelem, néha úgy érzem, megtűri, és szeret, tudja, hogy ez fontos dolog, de nem úgy ölel vissza, hogy az bújás, hogy az neki is jó, hanem azért, hogy az anyjának jó legyen. Nem tudom, ez érthető-e. Persze jön, adja a puszikat, alkalmanként engedi, hogy én is adjak, de nincs az, mint a kicsinél, hogy ha elfárad, bekucorodik az ölembe és megpihen, hogy odatolja a fejét, hogy simogassam. Egészen kicsinek is ilyen volt. Amilyen érzékenyen reagál mindenre, amennyire ott van a szemében minden érzelme, annyira nincs igénye erre a fajta testi közelségre. Talán már nem idegesíti, megtanulta kezelni. 

Megtanulta azt is, hogy mit nem szabad – mármint mit nem szeret az anyja, ha csinál. De persze mégis csinálja, 4 éves. Elmondom neki egyszer, kétszer, százszor, tudja, érti. Például, hogy ne ordítva beszéljen. Hogy ne ugráljon evés közben, hogy ne vegye a duplót a szájába, hogy ne rohanjon előre, hogy ha a szülei beszélgetnek egymással, amennyiben nem vészhelyzet van, ne vágjon a mondatunkba, hogy a fogmosás az a hosszú röfögésig tart és végig a mosdókagylónál kell maradni. Akár hiszitek, akár nem, ezeket minden egyes nap / alkalom során újra elmondom. Mert érti, tudja, de nem érdekli, hiszen a benne működő dolgok kifejeződésének útjába állnak. Ennek ellenére holnap is el fogom mondani mindet, és azután is.

És ugyanúgy nézni fog rám a nagy szemeivel, közben kicsit kipirul az arca, és látom, hogy megfeszül, annyira azt akarja, hogy meg tudja ezeket csinálni. Hogy ne kelljen újra elmondanom neki. Hogy büszke legyek rá, ne baszogassam már végre ezekkel a szarságokkal, hanem térjünk rá a fontosabb dolgokra. Ilyenkor nagyon szarul érzem magam.

El kell fogadnom, hogy ő ilyen. Nem rossz, nem is akar rosszat, hanem más frekvencián működik mint én. Mindig kell neki a következő, nem fárad ki, nem pihen meg, mondja, csinálja. Nem tudok vele lépést tartani, nem tudok elég intenzíven égni. Tamás szerint hagyni kell, ne foglalkozzak ezzel ennyit. 

De nem tudok nem foglalkozni vele ennyit, mert jó anyja akarok lenni, mert jár neki, hogy bírjam a tempóját. Hogy hallgassam, csináljam én is. 

Csak azt nem tudom, hogy az, hogy én amúgy milyen anya _tudok_lenni, na az mikor tud így beleilleni ebbe az egészbe. Eddig még egyik korszakban sem volt olyan húdeszuper. A későbbiektől is félek, az a helyzet.