anyaság

Napról napra – más

 

Barátnőm mutatott egy videót. Egy kisgyerekes anyuka foglalja össze a mélypontokat, anélkül, hogy túlzásba esne vagy nagyon mélyre menne. Aki benne van, úgyis tudja, miről szólnak ezek, aki nem, annak meg úgyis minek mondani. Felkészülni nem lehet rá, és biztos nem mindenki olyan lelkis meg testi tünetes. Tegnap pl egy autó vezetőüléséről pattant ki egy anyuka, jött megvenni tőlem a babamérleget, mondta, hogy hamarabb jött a baba, nem volt már idő. Ó, hát megvan már? Igen, tegnap jöttünk ki a kórházból. És te már így mászkálsz? Ja, csak császár volt, 3. gyerek, könnyebb már sokkal. Na megnézném magam 3. gyerek után.

Persze nem törvényszerű a szülés utáni depresszió, a szétnyílt hasizom, a lassan gyógyuló sebek, az izoláltság, a szoptatási nehézségek, de nem is szabad elhinni, hogy mindenkinek megy, mint a karikacsapás.

Nagy felismerésem volt egy jó hónapja. Irtózatosan féltem tőle, mi lesz, ha Ida kinövi a hintát – miben altatjuk el? Tádénál nagyon sok ideig nagyon kemény meló volt az altatás, legalább egy órán át tart(ott), volt egy időszak, amikor mindkettőnknek ott kellett lenni mellette. Aztán elérkezett a nap, Ida már nem maradt meg a hintában. Elkezdtem ringatni, dehát 12 kiló. Táncoltam vele. Semmi. Aztán letettem a kanapéra, mellé feküdtem, mert már fájt mindenem. És elaludt. És azóta ott alszik, 10 perc, de max 25 alatt, és a világ legcukibb kis katicabogara altatás közben.

Hát ennyire más a tapasztalat. Tádéval féltem, hogy zavarunk másokat. Hogy majd ha sír, mások csúnyán néznek. Volt is ilyen persze, beszólások is, de olyankor Tamás inkább attól fél, hogy nekimegyek-e annak, aki beszólt, minthogy a helyzeten húzná fel magát. A gyerekeink hangosak. A szomszéd társasházból már nem köszönnek nekünk. Boltból is akartak minket kiküldeni, mert sírt mindkét gyerek. Kopogtattak fel az éjjel közepén. Ezek persze akkor hihetetlenül fájnak. De egyébként meg vastagszik az anyabőr. Ha felkelünk éjjel a szomszéd gyerek sírására, pattanunk ki az ágyból, hogy a miénk az, aztán meg amikor rájövünk, hogy nem, szívesen átmennénk, hogy nem akarunk beleszólni, nem azért, de egy kicsit hadd segítsünk, amíg vesztek egy mély levegőt, hátha megnyugszik. Na, nem tesszük, de így ennyire benne vagyunk, ez van most. Majd lesz más, tudom, de ez a kisgyerekesség ez egy nagyon spéci állapot.

Az elsőnél még megváltás volt a játszótér, a másodiknál ha nem is nyűg, de kit érdekel mások kölyke hogy mit tud már, mármint ez egy remek kapcsolatfelvételi pont, főleg, ha mentes a hasonlítgatástól. Ha a szomszéd néni kérdezgeti (már többedjére) a 14 hónaposat, hogy „hát te meg mér nem járol már?”, akkor nem készítek vudubabát, hanem itt be, ott ki, más generáció, nem tudja, hogy a 21. századi modern anyukák nem nézelődnek ilyen szabadon más gyerekének a képességtárházában. Attól még szívesen adok kölcsön egy tojást.

Ó, azért a laza anyukától irtó távol állok, ezt tudom. Itt a depresszió is mindig a sarkamban. (Még.) De már üresnek érezzük az ágyat, ha az egyik nem szuszog ott éjjel. Meg nem szép, nekünk tetsző konyhaszéket vettünk, hanem olyat, amiről klasszul le lehet törölni a paradicsomszószt. Nem azt mondom, hogy ez az átalakulás így tökéletes, és nehéz is megtartani magunkat nem csupán szülőként. De ez el fog múlni. Lesz más, mondom én, az aranyérmes, sokat látott anyuka, lassan 3,5 éve a terepen. Mert ha már alszik, többet, akkor könnyebb lesz. Ha kijöttek azok a hülye fogak. Ha elkezd járni. Beszélni. Jön majd más, de annyi visszacsatolás jön abból, ahogy fejlődik a gyerek, hogy az nagyon sok energiát ad.