Sokféle fáradtságot éreztem a napokban. Jelenelg a karjaimban, a csípőmben (Ida még mindig nem hajlandó két lábon közlekedni) és az agyamban érzem leginkább. Második napja mintha fel se keltem volna igazán, kicsit kábán, a fejem ugyan legalább nem fáj, de minden nehezebb, csak lennék kint a napon, kávé, víz, limonádé, kávé, víz, limonádé, meg a regény, amibe épp bele vagyok feledkezve, annyira, hogy még az instán se töltöttem el azt a napi összesen 10 percet, ami miatt figyelmeztet, hogy héhé, letelt. Máskor ez az állapot olyan csütörtök-szombat között következik be, frontoktól függően. De a hétvégén volt az a gyerMeknevelési mélypontom, az a tanácstalanság, eszköztelenség, kiürültség, ami miatt most sokkal jobban odateszem magam. Oké, még csak kedd van, de akkor is.

Vannak azok az emberek, akik spontának és csak úgy vannak, és hogy majd lesz, ahogy lesz, 11-kor még nem tudják, mi lesz az ebéd, csinálják, ami jól esik. Mondjuk én nem ismerek ilyet, de biztos vannak, kell lenniük. Arról mondjuk egészen meg vagyok győződve, hogy nincs kisgyerekük, de arról is, hogy azért a kisgyerekesek közt is vannak nálam ezerte lazább anyukák (nemhogy apukák). Láttam már olyat is, hogy csak úgy sétálnak, vagy az anyuka leül a játszótéren a padon és a gyerekek csak úgy elvannak. Vagy hogy a gyerekek csendben vannak a boltban. Vagy hogy úgy egyáltalán, kell olyannak lennie, hogy mondjuk amíg az anyuka megfőz egy nem túl bonyolult, mondjuk 40 perces ebédet és aztán rendet tesz a konyhában, szóval ez idő alatt a kisgyerek eljátszik egyedül, nem sikít vagy megy oda az illető anyukához és próbálja meg annak nadrágját lerángatni, hogy kapaszkodást találjon fel, egyre feljebb. Olyan is biztos van, aki nem 3 részletben mosogat el két cumisüveget és pár tálkát, amikben ilyen “majd később még hátha megeszi” aszalékok és fonnyadványok várták másfél napig, hogy méltósággal a kukába juthassanak. És olyanok is biztos vannak, akiknek nem rugdossa a bejárati ajtót a gyerekük egy ovis nap után, hogy gyümölcslét akarok inni, MOST.

Persze, ha most olvasol először, akkor könnyen gondolhatnád, hogy neveletlen gyerekeim vannak, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, türelmetlenek és a fejemre nőttek. De egyébként nem ez van. Ugyan nem többemberes egyik sem, épp elég nekik egy, de az legyen ott. Szóval vannak ezek a kiszámíthatatlan kis meccsek, jelenetek, hisztik, amikről jó néha olvasni egy-egy emlékeztetőt. Hogy az ajtót nem azért rugdossa, hogy engem bosszantson, és még csak nem is azért, mert szomjas. És nem is azért nem duplózik egyedül a másik órákon át, hogy én ne tudjak mondjuk összefüggő fél órát mondjuk tudomisén, csak úgy lenni. Mert ha nem jönnek ezek az emlékeztetők, akkor megijedek. Mint ahogy tettem. Hogy nem jól neveltem őket, nem tudnak magukkal mit kezdeni, türelmetlenek és a fejemre nőttek.

Tegnap nem hagytam magam, és ma sem. Akármennyire is legkönnyebb lett volna ordítani, hogy azonnal hagyd abba annak a kurva ajtónak a rugdosását, nemhogy gyümölcslevet nem kapsz, de semmit sem, nem tettem. Amíg felértünk, tehát amíg megtettünk kb. 17 lépcsőfokot, egy alkalommal sem ugrottam be a veszekedésbe, pedig, ó, meglepően sok ilyen alkalom lett volna. És mire beértünk a lakásba, a gyerek ment szépen kezet mosni, vette le a sáros ruhát, és nyugalommal megérkezett. És aztán megbeszéltük, hogy nem esett jól, hogy rúgta az ajtót, ilyet nem csinálunk. És aztán szépen mentünk bele az esti rutinba. És ez volt tegnap is – ajtórugdosás nélkül. Azért az nem mindennapos.

Hogy holnap mi lesz, azt nem tudom. Remélem, megyünk tovább ezen az úton. Csak ez amúgy nagyon sok meló, mert ez nemcsak az a 2 perc, amíg feljövünk, hanem tudjátok, az egész, a jelenlét, mindkettőnek, itt most megint érzem, hogy na honnan csípjem le az energiákat, mi a fontos, mi a kevésbé fontos, és a sor végére megint én kerülök. Meg mi. De legalább nem az idegesség és tehetetlenség érzése visz előre.