énidő, mindennapok, selfcare

Nyáriszünet

Ez a nyár más mint a többi. Újra dolgozom, így nem minden nap azzal telik, hogy az itthon lévő dolgokat koordináljam. Aztán eljutottunk Tamással kettesben nyaralni is. Most voltam a legtöbb ideig Ida nélkül. Van saját kiskertünk is, ahol akár nagyon jó is lenne kint lenni, ha nem perzselt volna már fel ez a nyár, ami más mint a többi.

Keresem a kötődéseket, a nyugalmi pontokat, a lassabb ritmust. Egy éve azt gondoltam, hogy nagyon nehéz év lesz előttem, Ida bölcsibe szoktatásától kifejezetten féltem, és meggyőződésem volt, hogy heti 2-3 nap be fogok járni a munkahelyemre dolgozni. Hogy 4 év és a covid után izgalmas lesz az ingázás, hogy attól fontosabbnak, pótolhatatlanabbnak fogom magam érezni, hogy újra hordok majd Ruhákat, meglesz a kedvenc helyem a vonaton vagy buszon és majd utolsókként érek a gyerekekért talán. Hogy Tamással kevesebbet leszünk együtt, hisz neki is be kell majd járnia, majd felváltva járunk a gyerekekért, rohanunk értük, mint a Málnaszörp és szalmaszálban a fiatalok, akik szaladnak a lépcsőházból a dolgukra, miközben kérdezgetik egymástól, hogy elzárták-e vagy kihúzták-e, becsukták-e. Hogy majd kicsit pezsgőbb lesz az életem, kevesebb konyha, több kávé máshol.

Aztán semmi sem így lett. Ida hibátlanul beszokott, szépen halad a kis útján. Ugyanúgy itthonról vagyunk, ami először fájt, aztán megkönnyebbültem. Ha megyek valahova, viszem magammal a kotyogósomat, vannak kényelmes, de nem lerongyolt itthoni ruháim, hogy azért hordjak Ruhákat. Nekik vagyok pótolhatatlan és fontos, megyünk értük, visszük őket, főzöm, sütöm, takarítom, pakolom, mosom, elzárom, kikapcsolom, becsukom, kinyitom, megrendelem, megszervezem, betakarom, beállítom, átcserélem, kiselejtezem, keresem a réseket a napban, újraalkotom őket, keresem a helyem, igazítom a többiek alatt az életet.

Nem futottam annyit, mint szerettem volna, nem relaxáltam annyit és nem olvastam annyit, mint szerettem volna. Híztam is. Öregszem is, anyajegyek sokasága, ráncok, rossz tartás, a kelleténél több antibiotikumkúra, több derékfájás. De ezeken dolgozom, a napvédő a reggeli krémek közé került, jobb később mint soha, kinéztem egy gerincjógát is, meg fogom tervezni a heti menünket is, és azért mégis minden este olvasok lefekvés előtt.

Kevesebb sorozatot nézek, nevesebbet nyomkodom a telefonom. Többször bevonom a gyerekeket mindenbe, amibe bevonhatóak. Jobban odafigyelek a szelektív szemétgyűjtésre, a dolgok javíthatóságára, új életre keltésére, a dolgok kiselejtezésére, a rutinok könnyítésére, igyekszem kevésbé makacs lenni és rugalmasabban jelen lenni. Nem túl komolyan venni, amit nem kell, 5-ig elszámolni, mély levegőt venni, felszínen maradni. Kicsit átgyúrmázni a komfortzónám.

Óriási felismerésnek élek meg végtelenül egyszerű dolgokat. Például már felismerem, ha fáradt vagyok, és attól nem omlok össze rossz embernek érezve magam. Vagy ha a gyerekeim fáradtak vagy éhesek. Ezeket sokkal nehezebb amúgy észrevenni, mint hittem. Mint ahogy csendben maradni is sokkal nehezebb, mint az utolsó szót odadobni. 

Nem akarom azért azt a látszatot kelteni, hogy lótuszülésben, egyenes háttal, kedves mosollyal, csendben ülök és nem-tehetek-semmit elfogadással hagyom, hogy a dolgok csak úgy történjenek körülöttem. De könnyebben kezelem az életet így körülöttem, mint egy éve, két éve, tíz éve, és ennek örülök. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.