anyaság, gyerekek

Ovis beszoktatás, ami anyunak talán nehezebb mint a gyereknek

 

Annyi gondolat kavarog bennem. Alapvetően hálás vagyok és örülök, hogy ilyen jól veszi a fiam az akadályokat, de néha, onnan belülről, hátulról, ahonnan az igazán alattomos dolgok indulnak el, jönnek a kérdések, kételyek.

Szóval, először is, szuper, hogy a kisfiam szeret oviba járni. Vágyott is már nagyon, és igyekeztük jól felkészíteni rá. Nem arra figyelmeztettük, hogy mi minden lesz ott más (nem lesz ott anyu, ottani kaját eszel), hanem hogy milyen jó lesz, izgalmas lesz, szeretettel várják majd ott. Mintegy mellékesen aznap reggel említettem meg neki, hogy én nem maradok ott, amikor első nap mentünk. A mi gyerekünknek ez kell. Különben van ideje rágódni. Szóval ment, lelkes volt, azóta is lelkes. Néha fáradtabb. Ha rászóltak, akkor szólt, hogy másik oviba szeretne menni. De ezek csak pillanatnyi ötletek, alapvetően megmaradt nyitott, érdeklődő az egész iránt.

És hogy miért a félelmek? Fura ez a helyzet, ez a vírushelyzet. A beszoktatás miatt. Nekem szerencsém van, nem kell neki cumi, a szobatisztaság nagyját megtanultuk 2 hét alatt, lelkes, nyitott, barátságos, mosolygós. De nem minden gyerek ilyen. És nem meglepetés: óriási pedagógushiány van, de rengeteg gyerek. Én örülök neki valahol, hogy nem vagyok ott a beszoktatásnál. Nem szeretném látni, hallani mások beszoktatását, és én minden tiszteletem, bizalmam odaadtam az óvónéniknek és dadusoknak, csinálják, ahogy jónak látják. De azért… Hú, fura. Reggel beadni egy teraszajtón, maszkban. A szülők sokan anyátlanul, tanácstalanul toporognak. Nincs idő beszélgetni, nincs idő, csak 1-2 megnyugtató szóra, mosolyra. Nem akarom én sem az óvónéni idejét rabolni, látom, mennyi dolga van, és el sem tudom képzelni, milyen kemény lehet egy kiscsoport összeszoktatása, ahol a társaság fele még sose volt közösségben. Minden tiszteletem az övék. Viszont engem is be kéne szoktatni. Ha baj van, úgyis szólnak, tudom. De nemcsak bajban beszélnek az emberek egymással, hanem a pár jó szó viszi előre a napokat, heteket. Hihetetlenül szomjazom egy kis visszajelzésre. Hogy ügyes, rendben van, ezt meg ezt csinálta, ez meg nem annyira tetszett neki.

Három és negyed évig vele voltam, csak szülni mentem el pár napra. Eddig mindenben én voltam ott, velem osztotta meg. Most meg csak ami eszébe jut a napból, azt mondja el. Na ez, ez megvisel. És a rádöbbenések hullámban jönnek: egy korszaknak vége, már soha, de soha nem leszünk együtt úgy, ahogy eddig. Hihetetlenül örülök most, hogy nem járt bölcsibe, hanem még az az egy év itt volt nekünk. Nekem.

Aztán ott van az is: mi van, ha nem beszélget vele senki? Ha nem játszik vele senki? Annyira szeretném, ha szeretnék, nem kell mindenkinek, legyen egy-két kis barátja. És egy felnőtt, aki viszont szereti, aki nevet vele, rajta, aki kedvesen néz rá, aki aztán esetleg otthon elmondja a férjének, hogy milyen vicces dolog történt ma ezzel a gyerekkel. Hogy egy kicsit a szíve csücske legyen valakinek.

Tegnap fürdéskor kinevezte a babájának a vízilót. Megtörölte, megmosta a fogát, kért neki ruhát, adott neki inni, enni. Segítettem neki ágyat csinálni. Kapott éjjelre saját plüssállatot. Reggel folytatódott. Ő lett Tádé babája. Titokban szoktam sírni Tamásnak kicsit, ne lássa a kicsi, nehogy azt higgye baj van, mert nincs, csak nekem ez nagy érzelmi törés. Na és mit mondtam: biztos azért vizilóbabázik, mert hiányzik neki, hogy egész nap szeretgessem. Tamás: Judit, nem. És hagyd ezt abba.

Szóval abbahagyom. Kialakítom az új napirendem, felteszek egy pakolást, nézek Alaszkát, duplózok Iduskával. És amíg nem megy bölcsibe, nem hagyom békén egy percre sem, mert utána úgyse lesz már ilyen soha többet.