Múltkor terápián szóba került, hogy bizony vannak nehézségeim Tádéval. Imádom, értékelem, szeretek vele lenni, de vannak helyzetek (nap mint nap), amikor egy másodpercen belül olyan energiák szabadulnak fel és csapnak össze köztünk, ami mindkettőnk számára nehéz, fárasztó, kényelmetlen, szomorú.

Például a fogmosás. Nehezen vesszük rá, és közben folyamatosna jön-megy, intézkedik, pakol, ugrál, mászik, csöpögtet. Minden nap, naponta két alkalommal, az alkalmakon belül többször elmondom neki, hogy maradjon a csapnál, ennek ott a helye, ott csinálja. Minden egyes ilyen alkalomkor összeveszünk, én már ki is szerveztem Tamásnak, de ő meg úgy van vele, hogy mossa meg és kész. Ez ugyan csak egy rutin, de sokhoz akad ilyen hisztibe, veszekedésbe torkolló gondom. Kifejezetten nehéz például az oviból való hazatérés, a megérkezés, az átállás. Hogy ne rohanjon, ne ordítson, nézzen szét, várjon meg, öltözzön, aztán vetkőzzön. Érkezzünk meg. Még a hét elején néha megy is szépen, jókat beszélgetünk, de aztán a hét második felére ez is “elromlik”. Fáradunk, ő is meg én is. Úgy mondták nekem, hogy még ha imádja is az ovit, azért egész nap figyel magára, fegyelemben van, igyekszik megfelelni. És amikor meglátja az anyukáját, akkor minden “láncot ledob”, és megy a totális szabadság, a határok feszegetése, hisz végre biztonságban érzi magát, érzi a teljes és feltétel nélküli elfogadást. Higgyem el, mások is így vannak ezzel (ez amúgy nemigen könnyít a helyzet megélésén).

Szóba került, milyen helyzetekben tudom jól, könnyen kezelni az együttlétet, mármint mikor igazán jó. Meg hogy mennyiben ismerek a saját gyerekkoromra Tádé gyerekkorában. És bizony tűz és víz. Ő egy örökmozgó, folyton beszélő, kreatív, élénk fantáziájú gyerek, olyan, mint valami részecske egy gömbben, ami folyamatosan arra törekszik, hogy egyszerre kitöltse az egész rendelkezésére álló teret. Maximálisan igényli a figyelmet, a reakciót. Nem feltétlen a dicséretre, elismerésre vágyik, elégedett ő magával nagyon is, inkább az kell neki, hogy jelen legyen mindig egy felnőtt a figyelmével és kíváncsiságával, válaszokkal. Csak ugye van egy másik gyerek is, meg vagyunk itt mi felnőttek is, meg azért ott a külvilág meg a mindennapi teendők. Figyelek rá, válaszolok neki, ha várnia kell, megkérem, várjon. Tudja mit szabad és mit nem, de sokszor nem érdekli. És én meg nem vagyok robot és nem tudok mindig lehajolni hozzá és a legnagyobb türelemmel, maximális odafigyeléssel ott lenni. Mert mondjuk sietnünk kell, vagy Ida ordít, vagy odaég az ebéd, migrénem van, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, ember vagyok.

Alapvetően erősen, következetesen viszem a napokat és a gyerekeket. Örömmel látom, ha ügyesek, önállóak, szívesen segítem őket. De mindkettő annyira azt igényli, hogy mindig rá figyeljek, figyeljünk, mindig minden hozzájuk igazodjon, és én ettől egy folyamatos készenlétben, félelmben, stresszben vagyok mostmár, hogy ilyenkor elbizonytalanodom, és megint nézek vissza, mit rontottam el. Miért nem tudnak olyanok lenni mint…? És amikor ez a kérdés beindul, megint még rosszabb embernek érzem magam. Embert próbáló ez a helyzet számomra, ilyen szavak lebegnek be a tudatomba hogy nevelési tanácsadó, kamaszkor, hibás vagyok, elrontottam, nem vagyok elég, tőlem örökölték, és aztán ugyan elhessegetem, de pont elég ideig lebegnek ott, hogy tovább bizonytalanítsanak. “Csak” dackorszak? Szenved tőle ő is, én is. De mi van, ha más?

Tanácsolták azt is, hogy minden nap legyen 20 perc mondjuk, amit csak vele, kettesben töltök. Erre is törekszünk, de általában inkább az apját választja. Akárcsak fürdetésnél és altatásnál. Pár hónapja még csak én tudtam elaltatni, de most kéthetente ha egyszer engedi, hogy én meséljek és altassam, az már jó arány. Én vagyok neki a biztonság, a part, aminek bármikor nekivetődhet, aki bármikor elbírja és megtartja, akivel bármit lehet – na a mókázást ugyan nem. Ez azért nehéz, és sokszor, főleg ha fáradt vagyok, fáj is. De aztán jön Tamás, és mondja, hogy nem látod, hogy imád? És igen, tudom, hogy szeret, és hogy nincs ennél nagyobb, fontosabb dolog, de bárcsak kicsit könnyebbek lennének most ezek a meccsek. Valamit kitalálok úgyis.