anyaság, gyerekek

SNI-s gyerekek, nagylétszámú csoportok, kevés pedagógus, és a szülő, aki nem vesz tudomást a problémáról, meg a szülő, akit szétvet az ideg a tehetetlenségtől

Elkezdődött az új év, elvileg az utolsó ovis, hiszen a nagycsoportot kezdte Tádé. Egy jó hét telt el belőle, és már itt a góc a gyomromban, a tehetetlenség összehúz, az állkapcsom és az öklöm is feszül.

Tádé szeret oviba járni. A beszoktatás könnyen ment, egyetlen alkalommal sírt reggel, alig tudtam ott hagyni, nagyjából pont egy éve, mikor a nyár után újra közel 30-an voltak a csoportszobában, óriási zajban, kis helyen. Aztán pár napja mondja, hogy nem jó most, nagyon sokan vannak. Tádé, hogy tudnánk segíteni? Anyu, figyeljetek rám még többet.

Tavaly elindultunk egy úton, mert azt éreztem, valami nem oké. Mindig pörög, mozog, nehezen megy az elalvás, nem bírja a sorát kivárni. Elkezdtem hordani a szakszolgálathoz, a pszichológus szerint egy érzékeny kisfiú, nagyon okos, intelligens, élénk fantáziája van, és a gyerekek 90%-ánál több figyelmet igényel. Vannak ilyen gyerekek. Kettesben nagyon partner az együttműködésre, szépen lehet vele dolgozni, haladni. Ezt mondjuk tudtuk, nem is emiatt vittem. Elfogadtam a véleményt, de az ovis visszajelzések és egy-két baleset miatt úgy döntöttünk, nem hagyjuk annyiban, mert ha itt mégis van valami a háttérben, akkor az derüljön ki, legyen eszköz a kezünkben, tudjuk segíteni a gyereket. Ott lebeg mindig a szemem előtt egy szigorú vagy kevésbé empatikus felnőtt, aki elkönyvelni rossz gyereknek a fiam azért, mert nehezen ül, babrál, beszél, és a tárgyi tudására ad rossz jegyet, a hátsó padba ülteti és elveszi a kedvét, bezárja a kis nyitott ablakait, és ilyenkor szorongok. Az óvó nénivel csak arra jutottunk, hogy ugyan még kicsi a gyerek, de ha adhd-s, derüljön ki, segítsük meg, kapja meg a fejlesztést. Előkészítettük a komplex vizsgálat papíranyagát, és most várjuk, hogy hívjanak majd minket vizsgálatra.

Közben itt volt egy nyár, amikor nagyon sokat voltam Tádéval. Akit kicseréltek, órákat játszik el egyedül a legóval vagy sínekkel, könyvet nézeget, csendben van, sikerül már egyedül elaludnia, követni szeretné a szabályokat, együttműködő, leül és eszik anélkül, hogy közben hét kört futna a lakásban. A nyári oviban, ahol negyed meg ötöd annyian voltak, gyönyörűen elvolt, elszöszmötölt, élményekkel, új barátok neveivel szárnyalt haza, ahol szuperül folytatta a napokat. Nem kapálózott azért, hogy mindig rá és csak rá figyeljünk. Néha bepróbálkozott, akkor láttuk, hogy fáradt, de alapvetően nyugodtan és büszkén figyeltük, hogy mennyit érett ez a gyerek.

Aztán jött szeptember 1. Újra közel 30 gyerek, kis helyen. Köztük több is van, aki valamilyen problémával van a csoportban, aki ebben benne van, tudja, hogy az a gyerek bizony többnek számít. Van, akinek ugyan papírja nincs (még) róla, de így bizony könnyedén megvan az a 30 feletti rémálom-létszám. A fiam újra zsizseg, zaklatott, úgy jön haza, hogy egyszerűen nem tud lenyugodni, folyamatosan futna, mozogna, olyan mint egy erős hullám, ami mindig maximális erővel csapódik a sziklának újra és újra. Estére karikás a szeme, az oviban nem alszik, csak szívja magába a sok ingert és mint egy ketrecbe zárt kisállat, rohan, próbálja magára felhívni a figyelmet, majomkodással, csapkodással, kialvatlansággal, végtelen beszéddel. És aztán kapjuk a híreket és visszajelzéseket, hogy hát nem aludt, a “szokásos” volt, ami azt jelenti, hogy nem volt jó. Szeretik, cuki, segít, de azért megy a verekedés, veszekedés, lökdösődés, dumálás. Küzdősporton nem gondolkodtunk még? 

Mi már kitapasztaltuk, hogy ha túlpörög, akkor ki kell emelni és valamilyen elbabrálós játékot adni a kezébe. Megnyugszik, lelassul, meditál vele egyet. Nem várhatom el egy óvónőtől, hogy a 27 (30+) másik mellett üljön le vele legózni.

De tényleg nem várhatom el? Nekünk, neki nem jár, hogy jól érezze magát és kihozza magából a lehető legjobbat? Most akkor ez így lesz már, hogy megvárjuk, hogy eltorzuljon a személyiség, elkószáljon az érdeklődés, bezáruljanak az ablakok, a nyitottság? Hát én ebbe belebolondulok, én ezt nem hagyhatom. Mi az, hogy ennyi gyerek van egy csoportban? Hogy ennyi lesz egy osztályban? Hogy létezhet ez így?

Elkeseredetten megyek az óvónőhöz, hogy azt találtuk ki, hogy akkor “ebédutános” lesz, hazahozzuk, itt alszik és nyugodt körülmények közt töltődik, játszik a másik napra. Nem tanácsolja, mert ne maradjon ki, ne élje meg büntetésként. De akkor próbáljuk ki. Nézzük meg. Segítsük meg a gyereket.

Mert bizony az van, hogy egyébként szétvet a düh, mert én, aki hordom, hordanám a gyerekem és mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy szépen, békében, nyugalomban fejlődhessen, inkább kiemelem, többek közt amiatt, mert a másik szülő, aki elintézi annyival, hogy á, fiú, a fiúk rosszak, vagy annyival, hogy az ő gyerekének semmi gondja, az óvoda, az iskola, a pedagógus a rossz, ha ez sem válik be, miután jól szétvágja a társaságot, a csoportot, viszi máshova, vagy hogy otthon bezzeg semmi baj, szóval ezeknek a szülőknek a homokba dugott feje nagyban tehet arról, hogy ez a rendszer így működhet. Az alulfizetett, túlterhelt, emberhiányos pedagógusi szakmát most hagyjuk, az egy külön szomorú szégyen, de ez, ez a része is az. Itt ülök ökölbe szorult gyomorral, legszívesebben ordítanék, hogy hogy lehet ilyen a rendszer, miért működhetnek így a dolgok.

Így amikor hívnak szeptember 2. hetében az oviból, hogy van felszabadult hely, az egyébként szeptember 13-án 3 éves, de jegyző által elutasított kislányom mehetne (30. gyereknek, legfiatalabb gyereknek) az oviba, szomorú mosollyal azt mondom, köszönöm, inkább nem, ameddig még lehet, szeretném nem belevinni a másikat is ebbe a rendszerbe. Aztán még csendben és szomorúan elmélázok azon, hogy hogyan lehet pár hét, hónap alatt eldönteni, hogy úgy egyébként a nagyfiam menjen-e iskolába vagy maradjon még egy évet játszani (vagy csak úgy egyáltalán, húzzuk-e az időt, mivel teszünk jobbat), azt nem tudom.

El vagyok keseredve, a tehetetlenségnél kevés rosszabb érzéssel találkoztam anyaként. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.