Mikor tél volt, vártam a tavaszt. Hidegben a meleget, sötétben a világost, a szabadban töltött órákat, napfényt, kertészkedést. Április van, hóeséssel, hideggel, lassan egy hónapja tartó betegséggel, már másodjára egy hónapon belül, nem hiszem el, komolyan mondom, Tamás is, én is, alig vártam pedig, hogy végre elkezdődjön, mondjuk az év, erre itt van április, 30 km-t futottam kb, 3 antibiotikumkúra, sok-sok napnyi nátha, várom, várok, hogy jobb legyen, de mindig beleköp a levesbe valami

ez volt az őszi szünetben is, a hosszú hétvégéken is, mindig, mikor A Családdal összegyűlnénk jön egy rohadék betegség, biztos ez lesz most is, már bele sem merem magam élni

Egész nap alig várom, hogy a gyerekek hazajöjjenek, de aztán csak megy az ígérgetés, hogy ha majd meggyógyulok, hát ez így nem túl jó

sose valami jó, itt versenyzek magammal, valami képpel, amit gyerekkoromban alakítottam ki magamban Vavó Lilivel, a babámmal, a zöld játékbabakocsimmal, a pólyával, a játékba kapott pampers pelenkával, azzal, hogy tanár akartam lenni, aki biciklivel jár dolgozni meg a bölcsibe a gyerekért, és fonott vesszőkosárral boltba,

azt hittem, hogy nyugalom lesz körülöttem, kedvesség, lassúság, csend, sok mese, séta, gyönyörködés

dehát egyáltalán semmi, de semmi nem olyan lett, mint ahogy képzeltem, persze ez nem gond, senki élete nem olyan lesz, mint gyerekkorában elképzelte, ezt azért feldolgozom, de összességében érzem, hogy nem tudok az az anyuka lenni, akiről álmodtam

és mérges vagyok, meg irigy, hogy másoknak megy, hogy másoknak könnyebb, hogy bírják, hogy békés boldogsággal idézik  fel a terhességeiket, a szüléseiket, a gyermekágyat, a szoptatást, az első mérföldköveket, hogy belevágnak még egybe és még egybe, örömmel készülnek, hogy nem néznek mesét, hogy a gyerek megeszi az ebédet meg a vacsorát, hogy elmennek családostul sétálni, kirándulni, nyaralni, boltba, eleve belevágnak dolgokba, a gyerek boldogan szortírozza a rizskupacokat egy fatálcán, boldogan nézik az ablakon ahogy az egyik évszakból másik évszak lesz, hogy minden úgy megy, ahogy kéne, nem paradicsomfoltosak a ruhák (mielőtt: tudom, hogy ilyen nincs, mindenhol van valami)

és persze utálom magam emiatt az irigység miatt, hogy mekkor egy tetű vagyok, hálátlan, irigy, biztos minden könnyű volt, legalábbis nem nehéz, csak a fejemben rosszul huzalozódott be, én tehetek róla, hogy ennyit töltöttem bele, tölthettem volna púposra is

de miért nem ment?

mert itt van bennem, hogy “majd megtudja!”, most MÉG(!) TALÁN(!) könnyű, de majd megtudja! neki könnyű (neki miért könnyű?), a legmeglepőbb időkben jut eszembe az a vetélés is, meg hogy (ó ezt tovább se viszem)

hogy idővel ez megoldódjon bennem, az azért jó lenne, fontos, kellő, kezdhetném már most, teli tölteni, nem irigykedni, lelassulni, mesélni, biciklivel vinni, fatálcán rizskupacokat rendezgetni, marhaepeszappannal a kisruhákat bekenegetni