anyaság, család, emlék, gyerekek, mindennapok

Szeptember 1.

Egy éve, két éve, három éve. Kezdjük a hárommal. Három éve már nagyon vártam, hogy Ida bármelyik pillanatban jelezze, hogy jönne ide. Ki. Hogy hiába második gyerek, észreveszem-e majd a jeleket. Vajúdok-e majd. Mint kiderült utólag kiderült, másfél napot vajúdtam, csak nem tudtam, hogy az az, és aztán egy péntek 13-án megszületett és utána volt házasságunk egyetlen olyan órája, amikor én beszéltem többet, nem Tamás. Aztán el sem engedtem Idát, kis kengurubabámat, aztán az ősz kiesett, nehéz volt, kemény volt, két napjára sem emlékszem. 

Két éve Idával a hátamon mentünk át Tádéval az oviba, egy ismerkedésre, a covid után, akkor már tudtam, hogy papírsárkány lesz a jele és az óvó nénikkel is találkoztam, és alig tudtam Tádét haza rángatni. A szülőin még kérdeztem, hogy hol tudják tisztába tenni, kinevettek, sehol, anyuka, tegyen sok váltóruhát. Tádé két hét alatt szobatiszta lett, októberre már éjjelre is, és a nyár elején még saját nyelven beszélő kisfiú változatos szókinccsel mesélt az új élményekről, barátokról, óvó nénikről. Beszokott egyik napról a másikra. A covid után kiürült a lakás, Tamás “dógozhelyen”, Tádé oviban, Idával eljártunk futni, vártam, mikor tanul meg már járni. Jó fél évet kellett rá várni. Megkaptam az első anyák napi kis kézlenyomatom és versem, és aztán jött az egy éve.

Egy éve Ida kezdett a bölcsiben. Egyfelől nagyon akartam, hogy menjen, másfelől el se akartam hinni, hogy megy és minden rendben lesz. De minden rendben volt, a 2. születésnapján volt az első napja a bölcsiben, egy napfényes szobában, tele játékokkal, ismerkedett a két nevelőjével, a játékokkal és a környezettel. Pár nap múlva már ott ültem az öltözőben a kispadon és még mindig minden oké volt. Voltak nehezebb napok, de egy olyan sem, hogy ne akart volna menni vagy hogy sírva köszönt volna el tőlem. Hónapok teltek el, mire elkezdett ragaszkodni az ottani emberekhez és emlegetni őket, gyerekeket, felnőtteket. Hagyták neki, hogy a saját tempójában oldódjon és legyen részese a dolgoknak. Kaptam néha fotókat, hogy minden oké és milyen jól érzi magát. Kaptam az “ellenőrzőjébe” a negyedéves beszámolókat. Tenyérlenyomatokat, új dalokat és verseket. Szobatisztaságra segítették. Koszosan, boldogan, fáradtan jött haza minden nap.

Ma hajnalban azt álmodtam, hogy nem érek oda Idáért a bölcsibe. Egy óriási iszapos hegy van előttem, amire nemhogy biciklivel, de gyalog sem tudok felmenni, és az választ el a gyerektől. Már este 7 óra van és én még mindig Sziszüphoszként haladnék fel, de nem megy. Színes hologramok vesznek körül, és mire mégis odaérek, Ida nem vesz észre, nem ismer fel. Egy napja sírok és keresem a helyem. Hétfőn még csak hátradőltem, itt vagyunk a csendes lakásban. Ida visszament a bölcsibe, nem vették fel oviba, de mielőtt megtudtuk volna, már eleve így döntöttünk, hadd maradjon még, jó helyen van, kevesen vannak, mint ma reggel láttam, ölelkezve és kézenfogva üdvözölték egymást a barátnőjével. Kedden már a nyakamba vettem az itthoni teendőket is, de haladatlan vagyok, semmiben nem lelem a sikerem, az örömöm. Elbizonytalanodva, szinte kudarcra ítélve telnek az órák, kapaszkodom a munkámba, minden mást halogatok. Nem vagyok jól.

Egy hete kiesett Tádé első foga. Azt hiszem, akkortájt kezdődött. A kis húsom első foga kiesett, vele aludtam, mármint nem a fogával, hanem vele, próbáltam karolni, felnyalábolni, ölelni, miközben mondtam, hogy hát bizony, nagyfiú vagy már. És az inas szafari-testével sehogy se találta a bújást, az erősödő keze végül megfogta az én kezem, a csontos kis golyófejét a vállamba fúrta és úgy olvastuk, hogy mi hogyan működik. Közben azért Macit még begyűrte az álla alá, és tudom, gyerekebb gyereket nem is találhatnék. 

Aztán jöttek a változások, mert semmi sem állandó, nincs megpihenés, mindig alkalmazkodni kell. Nem dőlünk hátra dolgunk végeztével, hisz bármelyik pillanatban lecsaphat A Változás. Ott ólálkodik, közvetlen az elintéznivalók mellett.

A gyerekek kezdenek önjárók lenni, Tamás így mondja. A babakocsit a saját lustaságom miatt vetjük be néha, és emlékbe vannak már csak pelenkák elszórva itt-ott. Beszélnek, veszekszenek, intézkednek, baráti hálózattal veszik körül magukat, különbséget tesznek vagány és szép ruhák közt, nem engedik a fésülést, egy liter kakaót megisznak egy nap és már egyik sem alszik velünk. 5 év után újra csak ketten alszunk az ágyunkban, én azért ugyanúgy a szélére kucorodva, megszokás. 

Nem tudok ezzel a sok érzelemmel megbirkózni, kicsorog, nem akarok 3 gyertyás csokitortát sütni.

Egy év múlva már kezdődik az ovi. És lehet, az iskola is. Na és onnantól még gyorsabb lesz minden. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.