Szeptember elseje van, Tádé megkezdte a középső csoportot, Idának 2 hét múlva szülinapja, kezdi a bölcsit, én egy hónap múlva elkezdek dolgozni, Tamás is lekezd szép fokozatosan bejárni dolgozni. Egyedül maradok szép lassan a lakásban.

Vártam, mint az őrület. Számoltam a hónapokat, hogy vége lesz ennek a fajta babakocsitologatós életnek, nem leszek 12 órás műszakos konyhásnéni + daduska + óvónő + animátor, kicsit másképp tudom beosztani a szereptortám és az időm. Kezdhetem kihegyezni az agyam, lecserélni a mackónadrágot vasalós ruhákra.

Aztán jött, amit halogatok, hogy belerajzoljam a jeleket Iduska ruháiba. Hogy elkezdjük az őszt, kigondoljam a tortáját, elővegyük az esőkabátokat, meg úgy egyáltalán a bölcsis listát, hogy mi kell ide. Hogy majd ha már Tádé oviba jár. Hát jár, én meg megint nem találom a helyem, nézek ki az ablakon, nézem az órát, mikor mehetek már érte. Ezt kell majd beszorozni kettővel? Hogy lenyugodjak, elmentem a bölcsibe a papírmunkát elintézni, hogy lássam megint a helyet, ahol lesz, ahol ott fogom hagyni. Amire még csak rá se látok, így még szorosabban fog húzni a köldökzsinór. Nem nyugodtam meg, hanem csak nő a gombóc a torkomban. Keresem a kapaszkodókat, hogy adjon lendületet valami, hogy ne erősödjön ez most fel, mert akkor baj lesz. Ne most kezdjek a kiságya mellé kucorodni alvás közben. Ne azt ismételgessem magamban, hogy neki mennyivel kevesebb idő jutott belőlem, mint Tádénak, se azt, hogy rossz ember vagyok; és azon se kéne elkezdeni gondolkozni, hogy “megszöktetem” őt meg magam egy kis paradicsomi szigetre a kismotorral és két szalmakalappal.

Hú, de félek ettől most, amit hétről hétre vesz el tőlem az élet, a fiam, a férjem, a lányom fizikai és mindenféle közelségét, jó, hát vártuk meg tudtuk, hogy eljön, és majd ha már megszoktuk, akkor biztos az lesz az alap, de most nagyon-nagyon nehezen megy az átkeretezés.

Jó lesz. Tádénak az oviban már most szuper. Ida is biztos jól érzi majd magát, lesznek barátai és kedves nénijei, hozzuk-visszük, elköszön-megörül, integet, puszit dob. Mi se olyanok leszünk, mint gyerekkorom egyik fura gyerekversében. Nem sötéttől sötétig kell ott lenniük, és lesz dolgunk is, és nem csak főzni, logisztikázni meg takarítani fogok már. És Tamással is leszünk külön is így 2 év után, fogjuk egymást várni, az már majdnem randi. Leszek majd néha csendben is. És egy idő után biztos a gyomorgörcs is elmúlik, hogy bármikor hívhatnak, hogy valamelyik gyerek köhög /taknyos /fosikázik, egy órám van odaérni értük. És ha már nem lesz ez az egész a fantáziám birodalmában, hanem az ismert valóság lesz, amit mi alakítunk, akkor nem fogok félni tőle, hanem az lesz a természetes.