Az első: egy nyolcadikos nagylány kezét fogom, évnyitó, alig várom, hogy másnap végre használhassam az iskolatáskám, amit anyu vett Pesten.

Sétálunk a Petőfi úton, még szép árnyasak a fák, kiderült az órarend, lesznek-e új tanárok, ki ki mellett ül. Nem mindenki jár már évnyitóra, mert sokszor olyankor még tart a Túri Vásár. Reggelente még hűvös van, nem tudom, hogy mit vegyek fel, hogy ne lógjon a pulóver, kardigán az iskolatáskáról 7. óra után, amikor megyünk már haza. Tankönyvárusítás. A füzetek már RÉG kiválasztva, megvéve. Pár hét (vagy talán csak nap?), amíg kifogyunk a nyári élményekből a teraszon, az udvaron, az ötlözőben, a Zöld Büfénél vagy az ebdélőben, aztán betörnek a könyvek, hirtelen már felelés, dolgozatok. Még hirtelenebbül jön a szar idő, a reformáció napja, az idők során valamikor elkezdik bevezetni az őszi szünetet. Hol van már az a pár gyönyörű lelkes délután.

A budaörsi koliba kerülök, az első emeletre, egyedül egy nagyon lepukkant szobába. Az ágyam felé ez van írva, ISUZU ne parázz. Két hónapig netem sincs, mert kicsit félek a rendszergazdától. Gyűlölök minden pillanatot, amit a koliban kell töltenem, gyalog sétálok be nem egyszer a MUKra és vissza, amíg az időjárás engedi. Kimondhatatlanul magányosnak érzem magam.

Az év első 8 hónapja kellemetlen volt, a januári szánkózásra emlékszem, meg arra, hogy július közepe óta várom, hogy túllegyek már rajta. Meg persze előtte a sok hányás, rosszullét, fekvés. A mesék, amiket soha többé nem akarok már se látni, se hallani. Szeptember 11-re vagyok kiírva, de biztos vagyok benne, hogy hamarabb érkezik. 13-án, pénteken már nem engednek haza, sírva búcsúzok el az alvó kisfiamtól, aztán besűrűsödnek az események, megszületik a lányom. Amíg még bent vagyok 2-3 napot, azt sem tudom, milyen idő lehet kint. Tavaly egy nap volt az ősz, péntekre esett. Sőt az egész tavalyi év ennyi volt.

A nyár rövid volt. A nagy szobatiszta nem lett, de beszél. 27-es lába van, ami kifejezetten vicces a pelenkás segge mellett (alatt). Van ez a jutalompárhónap, két karantén között, nyaralni ugyan nem voltunk, a strandra azért párszor eljutottunk. És valamelyik este éreztem, vége, itt a szeptember. Mikor a fiam egyéves születésnapját vártam, az előző hónapban újraéltem mindent. A lányomnál nincs ilyen, sajnálom, de nem emlékszem semmire. Csak hogy féltem és túl akartam már rajta lenni. Végtelen hosszú volt az a péntek, nagyon különleges. Arra emlékszem persze. Azt sem tudom, az elmúlt egy évben mi történt. Szörnyű egy kicsit.

És akkor újrakezdődik. Évnyitók, intézmények. Idén a nagy, jövőre már a kicsi is. Lesz ez a pár szép hét, mármint amikor szép az idő. Sok fog változni, újra teli lesz a szeptember élményekkel. Jóval, nehézzel, széppel. Mindjárt megyek életem első szülőiére, nagyon szeretném, ha egy kedves óvónéni várna minket, először engem, aki látja majd a fiamban azt a sok jót, amit mi is látunk.

Fel kell töltődni, ovival, szülinappal, sétákkal, gesztenyegyűjtéssel, pár utolsó gombóc fagyival és egy-két lángossal, fotókkal, dombtetőkkel, színes levelekkel, mielőtt jön a rettegve félt undorító esős rövidnapos évszak a borítékolt depresszióval.