Olvasok most egy regényt, oké, egy Stephen King-könyvet, és van benne egy olyan, hogy a már felnőtt elbeszélő visszaemlékszik 6-7 (?) éves korára, a családjára,
Ma reggel, ahogy futottam Idával (+babakocsival), és csorgott rólam már a víz, egy hölgy jött velem szemben, két kutyát sétáltatott, már messziről mosolygott és köszönt:
Ma megfigyeltem, hogy képes vagyok engedni. Képes vagyok minimális spontaneitásra, változtatni a meglévő, görcsösen ragaszkodott rutinhoz. KOCKÁZTATNI. Megfigyeltem, hogy mennyire jól esik hagyni, engedni,
A legutóbbi bejegyzés után mentem a terápiára, és elég eltévedve éreztem magam. Rengeteg anyaggal értem oda, és csak jött és jött, ömlött az a sok