Az elmúlt hetek arra figyelmeztettek, hogy meg kell kicsit állni, hátrább kell kicsit lépni és másképp kell. Átértékelni, átgondolni, újrakeretezni. Apró balesetek, mindennapos krízískezelések, nyugalmatlanság,
Néha eszembe jut, hogy mikor 8-9 hónapos volt Tádé, és még belekezdtem ebbe az egész blogolásba, készítettem egy bejegyzést arról, hogy tippeket adok: hogyan lehet
Néha érzem a hiányt, vagy hogy nem jó az egyensúly, hogy az anyaság-feléség-én háromszögnek mindig rövidebb az egyik lába, akkor rágyúrok arra a rövidebbre, akkor
Január tizenegyedike, ez már bizony nem is az első hétfő, senki sem beteg, már mióta a helyemen kellene lennem, dehát nem és nem. Azzal, hogy
Kicsit nehezebb a ráhangolódás, mint vártam. Valahogy úgy képzeltem, hogy oké, új év, új hétfő, minden visszazökken a helyére. De nem zökken. A nagyobbiknak nehezebb
Ha mással történne, vagy mondjuk velem csak mondjuk egy kis idő távlatából és úgy mesélném, esetleg egy sorozatban látnám, valamennyit egész biztos nevetnék azon, amilyenek
2004-ben ballagtam és érettségiztem. Abban az évben elég esős-borongós napra esett a ballagásunk, a ruhánk is sötét volt, de mégis inkább a friss levegőre emlékszem
Tegnap mentem Tádéért oviba. Kérdezi, van-e valami meglepetés. Hát kisfiam, nincs. De lent az ajtónál látott két leandert. Anyu, de hisz ez meglepetés! Igen, Tádé,
Kedves naplóm! Tuladjonképpen nem hiszek benne, hogy a tavaszi szünet után újra lesz ovi. Ezzel az egyre fokozódó rezignáltásggal vágok bele az igazán egyforma napokba.
Tádéék csoportjában sok kis nylítszívű, kedves gyerek van – már amennyit én látok belőlük. Tádénak van egy barátja és 2-3 barátnője, és imádom hallgatni,