Az elmúlt hetek arra figyelmeztettek, hogy meg kell kicsit állni, hátrább kell kicsit lépni és másképp kell. Átértékelni, átgondolni, újrakeretezni. Apró balesetek, mindennapos krízískezelések, nyugalmatlanság,
Mióta visszamentem dolgozni, egyszer voltam szabadságon, akkor költöztünk, az nem is számít. Közben az elmúlt fél évben a napjaim egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy az
Néha érzem a hiányt, vagy hogy nem jó az egyensúly, hogy az anyaság-feléség-én háromszögnek mindig rövidebb az egyik lába, akkor rágyúrok arra a rövidebbre, akkor
Január tizenegyedike, ez már bizony nem is az első hétfő, senki sem beteg, már mióta a helyemen kellene lennem, dehát nem és nem. Azzal, hogy
Úgy érzem, olyanok vagyunk ketten, mint mikor két anyag nem tud elegyedni, csak valami nagyon különleges körülmények közt. Ezeket a különleges körülményeket nem lehetetlen, de
Jó pár hónapja találkoztam először azzal a fogalommal, hogy többemberes gyerek. Ahogy egyre több őszinte posztot olvastam anyukáktól erről, egyre inkább éreztem azt, hogy Tádéval
Úgy érzem, erről a kisbogárról kevés szó esik. Nem azért, mert ne lenne velem (majdnem) minden percben, mert itt van: jön, ölel, segít, feltart. Szeptembertől
Sokféle fáradtságot éreztem a napokban. Jelenelg a karjaimban, a csípőmben (Ida még mindig nem hajlandó két lábon közlekedni) és az agyamban érzem leginkább. Második
Múltkor terápián szóba került, hogy bizony vannak nehézségeim Tádéval. Imádom, értékelem, szeretek vele lenni, de vannak helyzetek (nap mint nap), amikor egy másodpercen belül olyan
Van egy íróasztalom, amikor visszamentem homeoffice-ban dolgozni, kaptam egyet, kis székkel. Azonban jelenleg nincs se hely, se lehetőség felállítani, használni, luxusnégyzetméterpazarlás lenne, így a