anyaság, mindennapok

Tartalékok

 

Két nagy lavórnyi összehajtogatásra váró ruha, sok szirszar a földön, visszafogottan mocskos bakancsok, levitelre váró szemét, ezeket csak látom, de vannak még a listán mások is, pl. a számítómon rendet tenni, normális recepteket keresni, a játékokat átselejtezni, a nem látható helyeken szortírozni, rendet tenni, listákat írni listákról, de olyan nyamvadt fáradt vagyok, hogy csak ülök, mert ahhoz meg bánt a lelkiismeret, hogy valamelyik gyerek mellé odabújjak mondjuk aludni, vagy csak simán olvasni, meg hát melyik mellé, ha az egyik mellé odafeküdnék, a másik úgyis biztos ébredne fel. De tanulhatnék vagy kirakózhatnék is, vagy ha nem sajnálnám rá végtelenül az időt, csak úgy nézhetnék klippeket, youtube-ot.

Szívom magamba az erőt, veszem elő a tartalékaim. Ma megint úgy megsajnáltam a nagyobbikat, mert csak kapta a „nem”, „majd később” válaszokat. Egyszerűen kialvatlan vagyok, fáradt vagyok, feltöltetlen vagyok, egy gondolatot nem tudok végig vinni magamban. Építettünk házat, kerítést, kalózhajót, tavat, garázst, játszottunk boltosat, de nem tudtam egyből rohanni megenni a tortát, ami sütött, na, azóta is bánt, mert sajnos aztán megette, és csak a „szomomú vagyok rád” maradt.

Óráról órára fogy benne a lelkesedés, nyesem mindenhonnan, legalábbis így érzem. Hálátlan dög vagyok. Felrúgja a játékot, mert unatkozik. Megfenyegetem, hogy akkor majd odaadom másnak, AKI ÉRTÉKELI, mert sok gyerek örülne neki! Hallom-e magam? Persze. Na nem mintha nekem mondtak volna ilyet, mégis ezt mondom. Aztán gyorsan félre hívom és elmondom neki, hogy én nem tudok vele mindig játszani. Hogy annyi jó játéka van, itt fel is sorlom őket, és játsszon már egy kicsit a testvérével vagy egyedül. Néz a nagy csillogó zöld szemeivel, ki van pirulva az arca. Annyira jó akar lenni. Megy és játszik egyedül. Én meg kicsit leköpöm magam.

Sajnos csak két kezem van, mint ahány gyerekem, így az én ebédem teljesen kihűlt, mire eljutott a számig. Aztán bújok az asztal alá összeszedni a szaftos tarhonyát, mielőtt széttapossuk, bele a már egyébként meglepően sok mindent látott szőnyegbe. Addig megy a veszekedés a motorért. A nagy nagyon belátó és jószívű akar lenni, egyszer Ida, egyszer Tádé, Tádé ugyan egy 20 percig, Ida 2-ig, de egyszer ő, egyszer én, ez így igazságos, igaz, anyu? Ugye már elég kicsi lettem a motorhoz? Úgy hiszem, Ida inkább mesét nézne!

A könyvespolcból játékospolc lett, a kanapéból gyerekágy, a tv-szekrényből pedig szintén játékos szekrény. Van kistaliga, kismotor, dömper, hopphoppdinó, sátor. A karácsonyfán van papírfecni, mert Tádé szerint úgy szép. A habfürdőm úgy fogy el, hogy nem is használtam.

Ezek nem panaszkodásból, csak tényből, hogy ez így van, és hogy egyébként én szeretem, hogy így van, hogy egy nagy keltetőben élünk sok színes játékkal és hogy kívülről tudom a Sam a tűzoltó főcímzenéjét meg hogy melyik évad milyen technikával készült.

Félek is tőle rendesen, hogy majd egyszer nem így lesz.

Viszem én őket a hátamon, a köldökzsinóromon, a lelkemben, az agyamban mindenhova magammal, magamban, csak két éjszakát kérek, kettőt, aminek nem hajnali 5-kor van vége. Meg azt kérem még, hogy velem is akarjon legózni, tőlem is akarjon mesét hallgatni, mert jelenleg olyan mosott szar vagyok, hogy elhiszem, hogy a sok „majd később” után nem én vagyok a mókás szülő, meg hogy az én feladatom az, hogy ebédet adjak neki, a fogát mossam, és úgy egyáltalán, kordában tartsam a kis életét, ami kell meg minden, csak nem jó a rossz zsarunak lenni. Meg kérnék még egy délutánt egyedül vagy neadjisten kettesben. Hogy az 500 méteres körünket el tudjam hagyni. Csak egy picit. Úgyis szaladok vissza.