mindennapok, selfcare

Tavaszi megújulás

Nos, Tádé egy hete újra oviban. Ezzel olyan energiákat tudtam máshova csoportosítani, amiknek köszönhetően például végre belevágtam az ablakpucolásba. Amit úgy egyébként szívből gyűlölök.

Decemberben, a karácsonyi díszek feltétele előtt szerettem volna a mancsos ablakokat megpucolni, azonban sose volt rá végül idő. Szóval megcsináltam, mind az 5 ablakpárt és 3 erkélyajtót, kiegészülve a szúnyoghálókkal, redőnyökkel, függönyök kimosásával és -vasalásával, a könyvek leporolásával, a konyhapult alatti rész hidegzsíroldózásával. Igen, egy méltatlanul aluldicsért hősnőként tekintek magamra. 

És nagyon büszke vagyok magamra külön azért is, hogy minden nap úgy fejeztem be a munkát, hogy elégedett voltam magammal is és az eredménnyel is, nem az volt, hogy a francnak vágtam bele, de most nem lehet abbahagyni. Szépen beosztottam. Viszont minden napra jutott valami más is, valami extra, ami alapvetően azt a célt szolgálta, hogy jobb legyen minden. És persze jó is volt, de hihetetlenül túlvállaltam magam mégis. Nem volt időm egyedül lenni, rendesen feltöltődni, csendben lenni, magammal lenni. Pedig csupa jó program volt egyébként.

Olvasok most egy könyvet, az a címe, Csend. Susan Cain írta, egy 2012-es bestseller, ami arról szól, hogy milyen introvertáltnak lenni egy olyan világban, ami alapvetően az extroveráltaknak áll. Szuper olvasmányos kis könyv, teszttel az elején, sok esettel, kísérlettel. Mikor az open office-ról írt, jól magamra ismertem. De hát nem olyan nagy különleges tudás ez: az emberek sokfélék, másra van szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat. És én most, 35 évesen kezdem tudatosan úgy intézni a napjaim, hogy jusson idő arra, amiről kiderült, hogy jó nekem. Egyfelől remek, még van jó pár évem rá, másfelől meg elég elkeserítő, hogy ezekre csak most jövök rá. Hogy mennyit bírok, kivel-mivel mennyi és mi esik jól. És hogy legfőképp: nem vagyok azért rosszember, mert nem érzem jól magam, ha folyamatosan zsizseg körülöttem az élet.

Nem titok, mi Tamással a tinderen ismerkedtünk meg. Nem volt hossz bemutatkozó szövegem, de egy mondatra emlékszem: “semmi fölösleges pörgés”. És pont erre kérdezett rá az első beszélgetésünkön, és olyan nehezen tudtam megfogalmazni, mire is gondolok, de értette. Most viszont tudom, hogy ennél pontosabban nem is írhattam volna le, hogy tényleg mennyire fontos nekem ez, a lassúság, mélység, személyesség, csend, egyedüllét, átgondolás, biztonság. 

Nem mondom, hogy a mindennapi testnevelés nem fontos, vagy hogy ne kéne fizikát-kémiát-biológiát tanulni, de mai fejjel azt mondom (ha Éva néni ezt olvassa, ezer bocsánat), kicsit több hasznát vettem volna, venném némi önismereti, lélektani oktatásnak mint a trigonometriának.