anyaság, gyerekek

Többemberes, nagyigényű

Jó pár hónapja találkoztam először azzal a fogalommal, hogy többemberes gyerek. Ahogy egyre több őszinte posztot olvastam anyukáktól erről, egyre inkább éreztem azt, hogy Tádéval nálunk is valami hasonlóról lehet szó. Létezik ehhez egy 12 pontos lista is, azon azonban nem tudok mindent kipipálni, de ideteszem, és szépen végigveszem ennek alapján az első 4 évünket:

1. Az átlagosnál intenzívebben jelzik, ha valamire szükségük, igényük van. PIPA

2. Állandóan mozgásban van, állandó igénye van fizikai és szellemi kapcsolatra. ÓRIÁSI PIPA

3. “Fárasztó: teljesen igénybe veszik az őt gondozó személy minden energiáját, biztosítani kell számukra a folyamatos elfoglaltságot, hogy komfortérzetük teljes legyen.” – pipa, pipa

4. Gyakorlatilag állandóan táplálkozna – ez sose volt igaz, inkább válogatós. Persze az igazsághoz tartozik, hogy rövid ideig volt csak anyatejes, 6 hetes korától tápszereztünk, és annak azért van egy nagy kiszámíthatósága. 

5. Követelőző – Erre sem mondanám elsőre, de aztán eszembe jutnak a mindennapjain: most, azonnal, játsszunk már, menjünk már, most akarom, légyszilégyszi. Nem tárgyakra, kajákra, hisztikre kell gondolni, hanem a közösen töltött minőségi időre. Tehát pipa ez is.

6. “Eltérő mértékű alvási érettség: nincs igényük a teljes éjszaka átalvására, alvás közben a gondozóval igényelhetik a testi kontaktust, együttalvást. A nagyigényű babák alvással nem képesek a túlzott mértékű ingerek ellen védekezni, ők inkább túlreagálják azokat. Hamarabb felriadnak.“ Pár hónapos volt Tádé, és olyan fáradt, amit addig még alig láttunk, én nem voltam itthon, az apukájával volt. Nagyon sírt és sírt és sírt, a férjem a szomszédasszonyhoz csöngetett át segítséget kérni. Közös megegyezéssel felhívták a mentőket, akik nem jöttek ki, elmondták, amit egy anyuka vagy nagymama is mondana, majd egyszercsak a gyerek belealudt a sírásba, egyik pillanatról a másikra. 3 éves koráig csak összebújva lehetett elaltatni, napközben alvás végig összebújva volt jó, és volt egy jó fél év, amikor a napközbeni altatás hihetetlen kimerítő volt, 1-1.5 órás procedúrák, ült, szinte aludt, de mindig ébresztette magát, és nem akart aludni. Mikor babakocsiban altattam, szinte be kellett mellé mászni, hogy érezze a közelségem. Mikor saját ágyban, akkor is valamimet fognia kellett. Nem szép lassan álmosodott el, hanem egy óra eltelte után egyszer csak elszuszogta magát. Mióta tud beszélni, mondja mindig, hogy unja az alvást, sajnálja rá az időt, bánja, hogy nem lehet addig sem játszani. 

7. “Nehezen kielégíthető igények” – Itt leginkább a közösen töltött időre tudok gondolni, amiből nem elég. Nem tud és nem akar egyedül játszani, sosem akar egyedül lenni egy szobában. 

8. “Kiszámíthatatlanok: nehéz velük előre tervezni, a napirend kialakulása nem jellemző.” – Ez hálistennek nem igaz. Ebben az egyben voltam igazán következetes mindig is, napirend mindkét gyereknél van az elejétől kezdve, 

9. “Túlérzékeny: ha valamilyen körülmény nem felel meg nekik, akkor keservesen sírnak. Ha egy kicsit is hidegebb van, vagy melegebb, vagy zavarja őket a ruha anyaga, esetleg a címke a ruhában, akkor éles hangon tiltakoznak ellene.” – Szerencsére ilyet nem nagyon tapasztaltunk. 

10. “Letehetetlen: igényli a folyamatos testközelséget, kézben érzi jól magát naphosszat.” – Ez sem így igaz. Tádé sosem azt igényelte, hogy bújjon, hanem eszközként használt: elérni valamit, eljutni valahova. Az együtt alvásnál is inkább a korlátok kellettek neki, a testhő, a biztonság, hogy le tudjon annyira lassulni mellettem, hogy elalhasson.

11. “Nem tudja megnyugtatni magát: sírására jellemző, hogy az idő előrehaladtával egyre magasabb hangon, egyre jobban sír. Semmilyen anya-pótlék nem elégíti ki (plüssállat, takaró stb.), neki emberi közelség kell a megnyugváshoz.” – Sose kötődött semmilyen anyaghoz vagy plüsshöz, takaróhoz, ágyneműhöz. Mióta nagyobb, azóta alszik plüssökkel, de ha elveszem őket az ágyból, észre sem veszi. De a kiskorában történő altatás az évekig csak nekem ment. És igen, bele tudta hergelni magát. 

12. “Nem fogadja el az idegeneket” – Ez sincs így szerencsére, nyitott, elfogadó, barátságos egész kiskora óta. Inkább a túl intenzív idegen ingerekre reagált rosszul, de szerintem arra a felnőttek is. 

Ami miatt viszont most ott van bennem ez az egész, az az, hogy ezek a napok itt mögöttem, mellettem piszok nehezek. Rengeteg öröm van, nagyon jó vele beszélgetni, szeretem a humorát is, szenzációs belelátni a kis világába. De itt ez a nagyon esős nap, zsinórban tudom is én, hányadik. A héten nem volt oviban és mi is megbetegedtünk az apjával. Az elutazós tervek ugrottak, nincs nagyszülői segítség. Persze könnyebb, mint mikor újszülött volt, kiismertük már, tud beszélni, szobatiszta, nem kell babakocsi, elmondja, mit akar enni, ilyenek. De a mindennapok azért kimerítőek. Hogy hajnali fél hattól este 9-ig bírná a folyamatos odafigyelést és játékot. Ma olvastam két anyukakommentet, hogy a szülők nem szórakoztatóközpontok, hagyni kell a gyereket unatkozni, semmi képernyő, találja fel magát. 

Én évek óta próbálom elérni mindenféle módon, hogy a gyerek szeressen, tudjon egyedül játszani. Mindig biztosítottunk neki rá helyet is, lehetőséget is, nem zenélős-egyféleképpenjátszhatós játékai vannak. Könyveztünk is 4 hónapos kora óta, kétéves korára hallgatta végig az első meséket. Azóta se tud mondjuk ülve/fekve meghallgatni egy mesét sem, és mégis figyel rá minden idegszálával. Egyfelől marhára idegesít, szédülök tőle, legszívesebben lefognám, másfelől meg mérges vagyok magamra, hogy ez eszembe jut egyáltalán, mert lesz/van neki belőle épp elég megfelelési problémája, ha emiatt rászolok. Látom az arcán, hogy igyekszik, hogy akar, de nem bír.

Sosem éreztem igazán kicsinek a nappalink, de mikor Tádé mesél és közben rója itt a köröket, szinte fuldoklóan kicsinek érzem a teret, hogy ide bezárom. Pedig nincs ilyenről szó. Viszont nagyon kíváncsi lennék arra az anyukára, aki ilyen egyszerre kioktató, egyszerre lekezelő és egyszerre dicsekvő módon kommenteli, hogy a gyereket hagyni kell unatkozni, találja fel magát, satöbbi. 

Persze én meg sokszor már nem tudok a tükörbe nézni, mert úgy rákiabálok Tádéra, például azért, mert birkóznak, szólok egyszer, kétszer, háromszor, nem hagyják abba, felmászik a kicsi után a fotelra és dől velük a fotel, neki az erkélyajtónak, és nem is értem, hogy nem tört ki se az üveg, se valamelyiknek a foga, én meg ordítok felettük, mert már fogalmam sincs, mit kéne, hogy kéne, hiába olvasom a sok jótanácsot. 

Nagyon el vagyok fáradva, nincs hétköznap vagy hétvége közt különbség. Amennyi energiát Tádé leköt belőlünk, egyáltalán nem sajnálom tőle, de itt van Ida is, itt a házasság is és itt vagyunk saját magunk is. Nem szabadulni akarok az anyaság nehézségeitől, azt sem várom, hogy egyik napról a másikra elmúljon minden “gond”. Igazából annak örülnék nagyon, ha szeretne mondjuk napi kétszer 20 percet egyedül is eljátszani. Talán akkor kevésbé érezném magam kevésnek mellette. (Tudom, majd eljön az az idő, amikor magára húzza a szobaajtót és visszasírom ezt, hogy mindig mindent velünk, ezt ne is mondjátok. Már most fáj.)