anyaság, család, gyerekek, mindennapok

Válaszkész

Január tizenegyedike, ez már bizony nem is az első hétfő, senki sem beteg, már mióta a helyemen kellene lennem, dehát nem és nem.

Azzal, hogy minden dobozból minden megtalálta az új helyét, sajnos nem jelentette azt, hogy én is. Persze nem igaz teljesen, mert érzem, hogy nem vagyok rossz helyen, de értitek, az a bőr alatti feszülés, az itt van. A napjaimban nem találom magam. Reggel kapkodunk, elvisszük a gyerekeket oviba, bölcsibe, aztán hazajövünk, dolgozunk, eszünk, aztán elmegyünk a gyerekekért, aztán egyszer csak már ott tartunk, hogy elcsúszott az este, altatni kellene, kit ki altasson, hova repült el ez a pár óra, nem is csináltunk semmit, ma se mondhatom, hogy ez derék nap volt, belealszom a sorozatba vagy a könyvbe, aztán reggel Tádé ébreszt, hogy elmúltmárhatóra van, és kezdődik az egész elölről.

A vasárnapunk szuper volt. Olyan igazi családi vasárnap, volt benne séta, napsütés, finom ebéd, mesélés, játék, nevetés. Annyira jó volt, azt hittem, sínen vagyok.

Aztán jött a hétfő a maga apró szorongásaival. Például, hogy mások előtt miért nem tudja Ida, hogy a sárga az sárga? Miért pirosat mond? Vajon a bölcsiben is irigykedik és kiveszi más kezéből a játékot, kitúrja a másikat a felnőtt öléből? Vajon Tádé ma is úgy jön ki a fociról, hogy nem akar többet menni (mert rászóltak)? Szerethetően viselkedik? (????) Nem baj, oké, sétálok Idáért, kiszellőztetem a fejem, majd aztán az udvaron játszunk kicsit, gondolom én. Persze nem akar játszani, be akar jönni, sikongat, enni akar, de ha adok neki egy második uzsonnát, fog-e vacsorázni? (Nem vacsorázott.) De mi van, ha tényleg éhes, mert nem evett napközben? Kaki volt vajon, vagy egyszercsak megint jön az órákig tartó szörnyű szenvedés? Nem vettem elő neki a bilit, pedig megígértem. Na mindegy, megyünk Tádéért. Megbeszéltük, hogy ha hazajön, színezünk, csak ő meg én, közben hátha lesz kedve beszélgetni. Persze nem akar, éhes, jó, akkor vacsora, hopp, eltelt egy óra, már megint nem lesz idő semmire, érzem, ahogy feszülök be, eddig nem jöttek össze a terveim. Senki nem akar az első lenni zuhanyzásnál, mindkettő azt akarja, hogy az apja altassa. Végül megharcolok érte, hogy lezuhanyozzanak, nyilván én vagyok a szigorú. Pedig ez nem volt ilyen. Ezek szerettek zuhanyozni! Kicsit beszélgetünk is közben. Kiderült, hogy csak kicsit (kétszer vagy háromszor) kellett rászólni focin, felcsattanok, hogy ennyi, nem megy többet focira, nem is szereti, csak a barátaival akar lenni, belebújik a kapuba és azzal a hátán rohangál, én is rászólnék, hát de nem fogok azért fizetni, hogy valaki RÁSZÓLJON a gyerekemre (???), kész, januárban  még járhat, aztán be-fe-jez-tük. Majd keresünk valami mást, amitől nem felfokozódik, hanem lenyugszik. Majd jár puzzle szakkörre. Nincs? Nembaj, csinálunk. 

Minden apu!apu!apu! fáj egy kicsit, NEMANYU, APU! még inkább, de nyelem le, szorítom össze a fogaim, milyen jó, hogy szeretik az apjukat. (Tényleg jó.)

És próbálom ezt itt leállítani a fejemben, hogy: azért, mert kemény vagyok, szigorú, nem játszom velük, utasítok, követelek, parancsolok, rugalmatlan vagyok, sírok, kiabálok, mérges vagyok. Van mit csodálkozni azon, hogy nem engem akarnak? Nincs. Ezzel együtt azért nagyon fáj és nagyon sajnálom magam. Mert az még mindig kevésbé fáj, mint őket sajnálni, hogy ilyen vagyok. Úgy érzem hirtelen, hogy kész, nem is tudok kapcsolódni a fiamhoz, amíg Idát altatom, azon jár az agyam, mit kéne, amit velem szeret csinálni. Nemcsak önzőségből, de úgy érzem, nem jó, ahogy alakulnak a dolgok. Nem akarom, hogy én legyek az ellenség, a félelmetes, szigorú, fáradt anya, akivel csak fogat mosni lehet (=muszáj). Nézem a tippeket: egy ilyen idős gyerek már egyedül mosakszik, és ismerős terepen akár fel is mos. Persze, ha hagyja az anyja. Mint ahogy főzni is szeret – de ehhez is kell, hogy anyu beengedje a konyhába és ne azon kapjon idegbajt, hogy a pogácsát a tészta közepén kezdi szaggatni a gyerek, vagy hogy minden csupa liszt lesz. Vagy hogy akkor már a kicsi is akarja. Jó, ehhez én nem vagyok elég montessori, nézzük, mit lehet házon kívül. Múzeum. Vagy öltözzünk be indiánnak és játsszunk indiánosat a szabadban. Vagy vegyünk nagyítót és bogárhatározót és bogarásszunk. Vagy bújjunk össze és meséljünk a családi múltból dolgokat. És így tovább. Alig találok valamit, ami passzol hozzám. Hihetetlenül el vagyok keseredve, visszasírom azt, mikor másfél évesen órákon át altattam a karomban meg toltam a babakocsival meg rakosgattam neki a kockákat. 

Na, most még gyorsan van idő rendbehozni! Keressünk rá a válaszkész nevelésre! Ó, pár hónapos korától. Oké, na majd mást, valaminek instant működnie kell, amitől nem érzem magam ennyire alkalmatlannak, hát tegnap még nem volt rossz! A kicsivel nem juthatok el idáig, de ha még egyszer ki kell tennem a kisvakondos kirakót…

Oké, beosonok Tádéhoz. Tádé, holnap ovi után leülünk és beszélgetünk. Szeretném, ha többet csinálnánk együtt dolgokat. Keresünk olyanokat, amit mindketten szeretünk, jó?

És esküszöm, lelkesen keltem fel, de megint nem akart senki fogat mosni, vagy úgy egyáltalán: semmit, ami a gördülékenységet segítette volna elő. NA EDDIG és ne tovább! Elegem van! 

Feszít belül ez a dolog, ez a rossz kapcsolódás. Hogy a legrosszabb sémáim kerülnek elő, amikor fáradt vagyok, vagy csak simán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. 

Most megyek, előveszem a papírokat, noteszokat, ollókat és filctollakat és újra felkerül a hűtőre a reggeli menetrend. Csinálunk kis ezt, kis azt, visszatérünk a határok közé, amiket ugyan igyekszek majd tág keretek közé tenni, de muszáj, hogy legyenek. Hogy ne legyen ennyi NEM, mert ez mérgező. Megpróbálkozom új dolgokkal, valamire hátha sikerül ráharapnom.