család

Változások éve

Lassan másfél hónapja volt a legutóbbi bejegyzés. Ennek oka van: jöttek az ünnepek, aztán meg a döntés: megint belevágunk valami nagyba.

Az elmúlt 1 évben rengeteget gondolkodtunk azon, hogyan tovább. Sokáig azt akartuk, hogy Tádé maradjon még egy évet az oviban, különböző szakemberek tanácsát és segítségét kérve azonban úgy döntöttünk, szeptemberben ő is kezdi az első osztályt. Ahogy megszületett a döntés és ahogy nem vizslattuk folyamatosan a gyereket, csak újra kicsit azt figyeltük, neki mire van szüksége (sok-sok figyelemre és kötődésre), láss csodát, ő is újra magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb lett. 

A következő kérdés az volt, melyik iskolába menjen. És itt azzal szembesültünk, hogy valódi választási lehetőségünk nincs, a körzetes iskolába lenne talán a legjobb, de ki tudja, senki nem tud semmit. A város megtelt, betelt, erre remek példa volt már az is, hogy a szeptemberi gyereket nem vették fel oviba, fellebbezéssel sem. Itt feszített belül, hogy ez nem jó. Hogy én nem ezt akarom, a napi 20 meg 40 km kocsiban ülést, hogy odavigyem a gyerekeket, ahova muszáj, különösebb meggyőződés nélkül, holott egyébként pontosan tudom, mit akarok. Biztonságot, gyerekkort, ahol az első évben nem elijesztik a gyereket, és az alsó tagozatnak nem az a feladata, hogy a felsőre készítsen fel. Elegem van ebből, hogy minden azért történik és azért kell elviselni, mert hogy az felkészít a következő lépésre. Szeretném, ha az a helyzet, amiben épp vagyunk, arról szólna, hogy azt megélhetjük, kiélvezhetjük, és nem csak mindig loholunk az után, ami majd ezután lesz.

Egy nap elmentem sétálni, kiszellőztetni a fejem, és úgy döntöttem, vágjunk bele. Merthogy Tamás már pár hónapja kampányol amellett, hogy menjünk el innen, más közegbe, közelebb a családhoz, ki is nézett egy házat, fantáziálgat már róla hetek óta, én meg ágálok ellene ezerrel. Hogy képzeli, hogy odamenjek élni valahova, amiről semmit nem tudok. Miért ugráljunk, hát épphogy gyökeret vertem itt.

De igazából sosem vertem gyökeret. Lett pár barátom, akiket hetente párszor megsiratok, mert nagyon fognak hiányozni. Se a hely, se a lehetőségek nem kötnek ide, és hogy tanítsam meg a gyerekeimet itt élni, boldognak lenni, ha nekem sem megy.

Úgyhogy belevágunk, elköltözünk, falura (Judit, nem falu, község!! – javít ki mindig Tamás), a Bükkbe, vesszük a Quechua-szetteket, készítjük a gravel bicikliket, ismerkedünk a vaddisznó-lábnyomokkal, megtanuljuk a környező hegyeket,a gyerekek falusi óvodába és iskolába fognak járni, nem 30-as létszámban. 

Mi pedig elmegyünk innen, az M7-es tövéből, egy egyszerűbb, lassabb, perspektivikusabb élet reményében, hát reméljük, jó lesz nekünk ott. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük