család, emlék

Vásárutca

Nem tudom, közületek hányan ismerik Berzsián, a költő történetét, és leginkább azt a fejezetét, a legelsőt, mikor szakít az emberiséggel és a szomorúság különböző stádiumain megy keresztül. Van ott hervadt dáliától a lyukas serpenyőig, vagyis épp fordítva, és legutolsó, ha jól emlékszem a vízzelteltszarvasnyom.

Nem tudom, közületek hányan ismerik az anyai bűntudatot, merthogy tegnap még csak a lyukas serpenyőnél tartottam, ma már eljutottam a hervadt dáliáig, sőt, szinte az elázottszázlóban vagyok, és onnan már csak egy lépés a vízzelteltszarvasnyom.

Már tegnap se volt jó, de ha ma választhatnék így este, még sokkal inkább a tegnapot választanám. A bűntudatom 2. stádiuámba akkor léptem, mikor reggel elvittem a gyerekeket  oviba és bölcsibe. A 3. akkor kezdett eluralkodni, mikor a gyerekszobából elkezdtem bedobozolni a dekorációkat. A mókust, nyuszit, rókát, amik már hamarabb kint voltak a falon, minthogy Tádé megszületett volna. Aztán lekerült mind a 20 családi fotó is a falról, ekkor már egyértelműen azt éreztem, hogy én most elveszek valamit a gyerekeimtől. Onnantól kezdve alig vártam, hogy mehessük értük, viszont úgy el vagyok fáradva, hogy csak összebújnék velük egy nagy matracon, de ennél azért most több kell nekik.

Pedig tudom, nem veszek el semmit. De tudjátok én ebben az 5 évben többet voltam ebben a lakásban, mint egy átlagos, dolgozni eljáró felnőtt mondjuk 10-15 év alatt az otthonában. Giccses, de minden itt történt, az első lépések, a maratoni altatások, az első falat almapürék, a végtelen nappalok kettesben a kisfiammal, a csend és várakozás nagyon hosszú és magányos órái, a futások kiinduló és végpontja, az origó, ahonnan mentünk és mentünk, babakocsival, kismotorral a köreinkre, és mindig ide érkeztünk haza, itt ültem és hallgattam még terhesen az ovis anyáknapi műsort és vártam, hogy majd egyszer az én fiam is ebben az oviban fog nekem anyáknapi műsorozni. 

Szóval nem veszek el, ezeket visszük magunkkal, de terheli a lelkem, a legváratlanabb pillanatokban. Eszembe jut a Vásár utcai lakás és udvar, most nagyon sokszor. És nem bírok nem könnyezni rajta. Hogy mennyit rajzoltunk a betonra, hogy milyen fák és növények voltak, volt néha kiskertem, zöldhagymával, retekkel és tulipánnal, kis medence, nyárra sátor, homokozó, kutya, szomszéd, biciklik, nagyon-nagyon hosszú nyarak, anyu varrta nadrágszoknya, a lépcsők, a kilincs, a csempék, a wc ajtón maradt ragasztónyomokban maradt újságrészletek, az egyik ilyen pacának olyan formája volt, mint egy nagy szakácssapka és rögtön mellette volt egy kiskukta is, a padlószőnyeg és az ablak, ami az utcára néz, amire rátapadtam, odanyomtam az orrom, a homlokom, hogy jön-e már anyu haza, a fecskék, akik egész nap csak az utódaiknak vadászták a kaját. A fotel, a lemezjátszó fejhallgatóval és sok meselemezzel, közös tévézések, ha Agatha Cristie vagy Columbo ment, és még rengeteg, de rengeteg dolog. 

Ez mind az enyém, és nem tudom, de szerintem biztos van már ilyenből Tádénak és Idának is, amit tudnak vinni, amit már adtunk, ami mellé még lehet gyűjteni.

Csak lennénk már túl rajta.

Ez itt én vagyok, olyasmi idős lehet, mint Tádé, kicsit talán fiatalabb, és ez itt Cipó, meg a nagyobbik homokozóm a Vásár utcában.