Lassan egy éve nem érem utol magam. És ennek nincs köze ahhoz, hogy visszamentem dolgozni, mert igazából azzal van a legkevesebb teendőm. Mintegy felüdülésképp csinálom.

De valahogy a pókok mindig szövik a hálójukat, és én megpróbáltam ezt a zónázós takarítást is, de hogy az nem kisgyerekek mellé való, az bizonyos. És én már vásárolni sem járok el, minden héten rendeljük az alapanyagokat, sok mindent próbálok előre készülni és kitalálni, de így is valahogy olyan kudarcra van ítélve a ritmusom.

Nem akkor kelek, amikor szeretnék, és nem az irányítja a napom, amit szeretnék. Nem azt nézem, amit én szeretnék, nem annyit vagyok a kertben, amennyit én szeretnék. Nem akkor csinálok semmit, amikor jól esne, hanem amikor tudok rá időt szakítani, vagy amikor (már) muszáj. 

Nem arról akarok most írni, hogy micsoda lemondások, micsoda áldozatok az anyaság, mert nem így gondolom, nekem ez így egyébként teljesen rendben van, ki vagyok benne teljesedve, nem is vágyom másra. 

Csak 

Csak kicsit jól esne, ha talán én magam el tudnék távolodni néha ettől a helyzettől, ha nem álmomban is a mindennapi gondok jelennének meg, ha nem ekkora szervezés lenne elmenni futni, ha egy kicsit kevesebb teher lenne és több jutna abból, ami jó. 

Mert mire mindenki jól lakik és van másnapra tiszta ruha, mire mindenki körme le van vágva, mire nem alagutak vezetnek a kiságyakig, mire mindenki fogat mos, megeszi a vitamint, kiválasztotta a mesét, addigra nincs kedvem semmihez, kuckóban bújni meg ilyenek.

És azt se tudom, mit kezdjek azzal, ha az egyik megveri/harapja/marja a másikat, ha nyávognak, ha veszekednek, ha alkudoznak, ha félnek a sötétben, ha nem jó a kaja, ha lebutázzák egymást, ha árulkodnak, ha vigyorognak, amikor nem kellene. 

Csak ülök és nézem, hallgatom, néha kiabálok, fenyegetek, néha ölelek, ígérek, ráhagyom, kiemelem, közéjük ülök, vagy egyszerűen átadom Tamásnak a helyzetet. 

Olyan büszkén szoktam mesélni, hogy van egy öröm-listám, aminek a segítségével tötlődöm. Hogy fontos számomra az autogén tréning, a relaxáció, a futás, az olvasás, a sziklakertem. És most egyikkel se foglalkozok, csak legszívesebben ordítanék, hogy ne sikíts már, megőrülök, hagyd már abba, és ötletem sincs, miket kéne egyébként ezek helyett mondani, hiába van itt előttem a melegszívű fegyelmezés, meg ha nem lennék ilyen kifacsart, akkor azért biztos eszembe jutna pár jó mondat vagy módszer.

Mert közben meg elkezdtem pánikolni attól, hogy nőnek, főleg Tádé, hisz Iduska mindig kicsi marad, de Tádé, a hiányzó fogával meg 122-es ruhaméretével ijesztően nagy, és a múltkor mondta is, hogy anyu, most játssz velem, mert ha majd iskolás leszek, már nem akarok veled játszani. És mi van, ha tényleg nem akar? Mi van, ha most nem jókor és jól fordulok oda, mondhatom-e, hogy most kicsit maradj már csendben, kérlek, vagy akkor majd 16 évesen is csendben marad? Csak egy kis csendet szeretnék a fejemben, egy nyugodt délelőttöt, délutánt, ami után tudok odaadó lenni. Amikor nem a versenyzést vezénylem le, amikor nem kríziskommunikációt tolunk, tüzet oltunk, a sürgős gyomokat húzom ki gyomirtóval, hanem fene tudja, csak gubbasztunk, miközben nem kell az időt figyelni, nem éhes senki, nem harap meg senki senkit, nem ólálkodik se egy hányás, se egy hasmenés a sarkon, nem kell mosni, és mindenki elégedett. Mondjuk órákon át.