Kicsit nehezebb a ráhangolódás, mint vártam. Valahogy úgy képzeltem, hogy oké, új év, új hétfő, minden visszazökken a helyére.

De nem zökken. A nagyobbiknak nehezebb a visszaszokás, töménytelen energiával indult az oviba, ahol még volt huszonakárhány másik gyerek is, volt, aki akart menni, más nem, sokan vannak megint, Tádét ez megviseli. Mozgással, kapkodással, izgágasággal reagál rá. A foci se tetszett neki, mert igazából szerintünk nem is érdekli, csak hogy a barátaival lehessen, és hát nem mindenki reagál jól rá. Mármint erre az energialöketre, amit nehéz irányítani és kordában tartani. Van, aki szereti, látja benne, amit mi is, de elhiszem, hogy van, akit inkább idegesít. Nekem a gyerekem, de én is rá szoktam szólni, hogy ne ugráljon már mindig, ne forogjon, ne pörögjön, maradjon kicsit csöndben. Mondtam neki, hogy nem mindig lesz mindenki türelmes vele, van, aki nem fogja ezt bírni. De nem baj, majd keresünk olyat, aki igen, amikor csak lehet. Focizni sem muszáj, de ne amiatt hagyja abba, mert rászóltak, hogy viselkedjen jól. A kisebbik meg sírva ment bölcsibe. Sokáig voltunk most együtt, előtte meg a költözés viselte meg. Mindkét gyerek érzékeny, csak máshogy jön ki rajtuk. Persze nyugtatható, vigasztalható mindkettő, de kell egy kis idő.

És akkor itt maradtunk Tamással, neki is beindult az élet, a sok órányi munka, a telefonhívások, újra hallom a kollégái nevét. Újra legyen kész a kávé a napi első meeting előtt, ne zavarjuk egymást, de azért beszélgessünk is.

Kéne takarítani is, de valahogy annak sincs most még rendszere, hónapokig hiányos bútorzattal, dobozokkal voltam körülvéve, elfelejtettem, hogy kell belekezdeni. Futni sincs kedvem, sötét is van, a szél is fúj. A YearCompasst is kinyomtattam, de nem érkeztem még hozzá.

Kapkodok, belenyúlok ebbe is, abba is, de még nem találtam meg a helyem, semmi sem esik igazán jól, érzem, ahogy folyik ki az idő a kezeim közül. Fordulok egyre beljebb, de nem igen találok most ott semmit. Még az olvasás sem esik jól, és fura, hogy nincs ilyen nagy csináljuk-haladjunk feladatom, hanem megint meg kell tanulnom felépíteni a napjaim. A heteim, hónapjaim, belakni a lehetőségeim.

Úgyhogy megint, mint már annyiszor, fogom a kis billentyűzetem, és lezárást, majd lendületet remélve összegzem kicsit, hogy:

Igen, elköltöztünk. Marha nagy meló volt, nemcsak fizikailag, de fejben is meg lélekben is. Itt vagyunk, megérkeztünk, innen folytatjuk tovább. Szép lassan lehet előre haladni, kipihenni. Elővenni végre a játékokat, amiket hetek óta ígérek Tádénak. A festéket Idának. Nincs kifogás, nem dobozokban vannak. Elő lehet venni a futócuccot. Kitalálni, mi legyen a rendrakás-takarítási sorrend. Emberekkel beszélgetni újra, bekopogni-átkopogni, újra behívni őket az életembe, mert hajlamos vagyok nagyon elszokni és elvadulni, elfelejteni, hogy milyen jó tud lenni ez. Nyitni az ingerekre, legyen az a főzés, az olvasás, egy új sorozat, kis változatosságot rakni a napokba, gereblyéket és fűnyírókat, sziklakerteket és szederbokrokat nézegetni az interneten, a farsangi jelmezen gondolkozni, tervezni, csinálni, helyet foglalni. Megdicsérni magam és magunk, nyugvópontra jutni és alakítgatni a hétköznapokat úgy, hogy az kényelmes legyen.